Tegnap túlestem a szokásos évi Sziget őrületen, kollégákkal, akik ittak, karaoke sátorral, ahol a közönség szerencséjére évről-évre nem kerül rám sor, kollégákkal, akik még többet ittak és akiket végül haza kell vinni. Van abban egyfajta szépség, amit máshol nem talál meg az ember, hogy miközben földön fetrengő Cicácskát őriztem sorra mentek el mellettünk, de egyetlen rosszalló pillantást sem kaptam. Még csak a biztonságiakat sem hívták. Taxit azonban kisdobos becsületszavam ellenére sem kaptunk, így kénytelen voltam kivonszolni, hogy a másik társaságnál is próbát tehessek, ahol már csak azt nyöszörögtem, hogy nyugodtan, nem szokott hányni, nem szokott hányni. Cicácska persze így reggel nem jött dolgozni, sőt délben sem, este meg már minek. És Macácska sem jött, arra hivatkozva, hogy a kutyája rosszul érzi magát, így inkább otthon maradna. A többiek pedig csak ébredés után, dél körül, bár csak kornyadoztak jobbra-balra, keresve az irodában a vízszintes, tehát pihenésre alkalmas tereptárgyakat. Így Dementia és a dühöngő ügyfélhorda című színes feliratos magyar horror-realityt adták egész nap a tévében. Megérdemli az, aki nem tud annyira berúgni, hogy elveszítse az eszméletét, ráadásul képes egy szigetes éjszaka ellenére pontosan megérkezni az irodába.
Drágaszág pedig ma nem volt se vidám, se fitt, se üde, mert a vizsgálatok új, távolról sem kellemes szakaszba léptek. Már a fájdalomcsillapító sem használ. És a "tumor" szó már nyíltan elhangzott. És csak rövideket beszélgettünk, mert nem nagyon tud felkelni.
Így ma este is takarítottam egy kicsit, meg mosok, hogy legyen később egy kis vasalnivalóm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése