Szeretem a pörgést, de szívesen elfelejteném már ezt a tragikomédiát. Tegnap sikerült beszélnem drágaszággal, tiszta, kedves, érzelemmentes hangon érdeklődött a történésekről. Említettem az ominózus telefont, nem tűnt nagyon meglepettnek, lehet hogy paranoia, de az a fixa ideám támadt, hogy pontosan tisztában van a családja aktivitásával. Hogy csak arra vár, hogy bejelentsem: vége. De nem fogom megtenni. Ismét elmondtam, mennyire szeretem és mennyire hiányzik, szeretném meglátogatni, ismét kategorikus nem volt a válasz. Azóta nem elérhető.
Közben a kégli tulajdonosai beparáztak, attól tartanak hogy át akarom verni őket, mert a lakás első megtekintése és a vásárlási szándék bejelentése között mindössze egyetlen hét telt el, ráadásul a szerződéskötést követően - vállalva egy esetlegesen meghiúsuló ügylet minden költségét és ódiumát - azonnal elkezdeném a felújítást. Nem mellékesen a szerződéskötés csupán újabb egy hét múlva lesz. Elkérték az ügyvéd elérhetőségeit, lekádereznék, ahogy el kellet küldenem a saját és a banki kikötéseket írásban, a szerződéskötéshez hoznak egy saját ügyvédet is... Azért még nem adtam fel...
Jóanyám viszont megdícsért, mert gyakorlatilag berendeztem a lakást, anélkül, hogy a birtokomban lenne. Hiába, az IKEA tervezője csodákra képes. Be kellet vallanom neki, hogy két motivációm volt: az elfogadható hitelfeltételek miatt muszáj mindent ott vennem, jövő szerdáig nem tudom, marad-e pénzem a berendezésre, viszont azt is szeretném tudni, mi hol fér el, mert például az amerikai konyhás nappali nagyon trendi, de nálam csak ebédlős konyhának van hely. A dolgozó-hálószoba szintén erős eufemizmus, a program szerint jó, ha egy asztal elfér a hálószobában az egyébként nélkülözhetetlen bútorok mellett. Viszont az ajtóáthelyezés alapvetően rossz ötlet volt, így nem is fogom erőltetni, máris spóroltam pár ezer forintot.
És kezdem megérteni, hogy egyedül maradok. Úgy is mondhatnám, hogy EGYEDÜL. A kollégámmal majdnem hazáig sétáltam, soha nem tettem még ilyet, munka után a legrövidebb útvonalon húztam haza. Beszélgettünk, és ismét ráeszméltem hogy nem éltem soha egyedül. Nem kellett fizetést beosztanom egyedül. Nem kellett döntenem egyedül. Kamaszként költöztem el a szüleimtől, harminchat éves koromig mégis mindig másoktól függöttem. És most olyan vagyok, mint a sokáig fogságban tartott állat amelyet szabadon engednek: már nincsenek rácsok, de még nem merek kilépni, az agyamban ott vannak a vasrudak és csak az általuk határolt területen merek mozdulni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése