Mégsem

Ma egész nap az járt a fejemben, hogy talán átvertek, drágaszágom mégsem olyan beteg, mint ahogy állítják, ő pedig rövidesen túlteszi magát a műtét okozta traumán és jön hozzám, az egész cirkusz a kapzsi családja koholmánya. Mit fog ahhoz szólni hogy én lakást veszek, be akarom darálni a régi iratokat, költözni készülök. Mi lesz ha meglep mint régen, és itt találja a kiürített lakást.
Tőle nem tudom megkérdezni, nem is merném, mert akkor mi van, ha neki nem mondták és mégis igaz, és abban bízik, hogy meg fog gyógyulni.
Közben pedig dögnek érzem magam a feljavult szexuális és társadalmi életem miatt, és bár a blogomat csak néhányan olvassák, mégis úgy érzem, hogy telerinyálom a netet, sok ember él sokkal nagyobb problémákkal, mint amilyenekkel én valaha szembenézek.
Egy csomó ember vigasztal, a munkahelyemen mindenki megértő, de már egy-két ember elkezdett kerülni, gondolom elegük van a savanyú ábrázatomból és abból, hogy állandóan ezen a témán pörgök. De képtelen vagyok leállni.
És míg korábban úgy éreztem, hogy a képességeim legfeljebb hatvan százalékát használják ki, most még a felét sem teljesítem a szokásosnak vagy szükségesnek. A főnököm is a megértőkhöz tartozik, de hosszú távon ő sem fogja tűrni. Össze kell szednem magam. Eddigi életemben tartottam magam ahhoz a szabályhoz, hogy a magánéletet nem kell a munkahelyre vinni. Most én magam tettem meg.
Ettől függetlenül felhívtam az ingatlanost, várom a tulajok döntését, rájöttem, hogy ki kell találnom a lakást, nem bízhatok mindent egy idegenre. Ma csempét kerestem, de erről megint eszembe jutott, hogy most nem más ízlését kell figyelembe vennem, nem tudom, mi az enyém az ízlésemből, mi az, amivel valakinek meg akarok felelni, vagy amivt csak azért tennék, hogy véletlenül se feleljek meg...
Gőzöm sincs a pénz értékéről, az árakról, évekig burokban éltem, mert nekem csak a konyhapénzt kellett megkeresnem, pontosabban az sem lett volna kötelező, de így legalább hozzájárultam a kiadásokhoz. Amikor legutóbb lakást csináltunk nem kellett árcédulákat nézegetni, bár megtettem, azonban a végén úgysem én döntöttem és végképp nem az ár alapján született döntés.
Ugyanez érvényes a kajára, ruhára, mindenre, úgy gondolom jól keresek, de nem tudom, megélnék-e a fizetésemből. Eddig erre sem kellett gondolni. Persze feltételezem hogy menni fog, a szüleim annyi pénzből élnek meg, amennyit én telefonra költök havonta.
Pillanatnyilag ugyanúgy elmegy a fizetésem a konyhára, mint amikor még kettőnkre kellett vásárolni. De még ezt sem tudom pontosan.

Megtanulom, megszokom, megoldom, megcsinálom. Nincs más opció.