Kockahas

Eljutottam ismét arra a pontra, ahonnan van még ugyan lefelé, de az annyira meredek, hogy inkább nem szeretném megpróbálni. Drága kolléganőm megkért, vegyem vissza a pulóverem, annyira sovány vagyok, hogy nem bírja nézni. Pedig elkezdtem reggelizni is, tanúkkal igazolhatom, hogy ebédelek, és hála az utóbbi időben mindennapos vacsoravendégeknek azt is, hogy a harmadik étkezés sem marad ki. A napokban a másik nagyon kedves nőnemű kolléga megkérdezte, hány számmal nagyobb nadrágot vettem fel... Pedig csak az volt rajtam, amit már számtalanszor látott, igaz, akkor még kitöltöttem a megfelelő részeken.
A harmadik végül nagyon kedvesen megjegyezte, hogy szerepelhetnék egy, az AIDS veszélyeire figyelmeztető reklámban. Erre már csak annyit tudtam kinyögni, hogy még sor kerülhet rá.
Szerencsére a hímneműek nem vetemednek ilyesmire, mivel mindannyian túl vagyunk a harmincon, nekik inkább a kappanháj okoz nehéz perceket.
Azt szoktam mondogatni, azért nem szeretem, ha profilból fényképeznek, mert a képen csak egy függőleges vonal látszik, és egészen biztos, hogy nem fogok kiugrani a tizedikről, mert cikcakkban hullanék le, mint egy falevél; úszni meg azért nem sikerült megtanulnom, mert az arányaim miatt nem hat rám a felhajtóerő. Anyukám mindig azzal viccelődik, hogy ha fürdök és mosom a hasam, a hátam habzik. Szóval a valóságban nincs is kockahasam, csak a gerincoszlopom nyomja a köldökömet.

Egyébként ismerek minden diétás módszert, értelemszerűen az ellentétüket is. Változatosan étkezek, eleget, és figyelek a kalóriákra. Mármint hogy jóval több legyen a szükségesnél. Mégis kevés. Nem akarok elfogyni.