2008. október 1., szerda

Sok kérdést már megoldottunk...

Tegnap adásvételi szerződést kötöttem, ma, beköltözési jog nélkül, átvettem a lakást, megkaptam a kulcsokat. A tulajdonlap széljegyén lakástulajdonos vagyok, innentől minden a Bank jóakaratán múlik - még a keresés előtt kértem ajánlatot, megkaptam, elméletileg a minimálbér ellenére hitelképes vagyok.
A mester szóbeli ajánlatától egy picit elszomorodtam, a bútort már biztosan hitelből kell megvennem.
Tegnap este viszont, egy nagyon kellemes vacsora mellett, egy nagyon kedves barátomnak remek ötlete támadt, a korszerűsítésre lehet állami támogatást igényelni, bár ő hetven százalékra emlékezett a tényleges összeg pedig maximum harminc, de az is több a semminél. Sőt.
Mivel a nyílászárók cseréje, a cserépkályhák kiváltása központi cirkóval és ebből kifolyólag a bojler leszerelése valamint a hőszigetelt aljaztbetonozás a legdurvább tétel a rám várók közül, ha minden jól megy, akár az összköltség húsz-huszonöt százalékát is visszakaphatom. A támogatás maximális mértéke és az ÁFA-játék között ugyan már nem lenne túl sok különbség, azonban ezek a tételek szinte kivétel nélkül csak számlával működnek, amit amúgy is prezentálni kellene a megfelelő hatóság felé, tehát ráfizetés kizárt. Még egy hivatal, amelyik jóindulata életmentő lehet, még akkor is, ha nem kapom meg a maximális támogatási összeget. Lehet, hogy mégis lesz karácsony idén is? Ha valakit érdekelne, megnézheti, ajánlhatja. Nekem egy pici reménysugárt jelent.
Egy másik nagyon kedves barát ajánlotta, hogy ne éljek bizonytalanságban, kérjek visszaigazolást drágaszágomnak küldött üzeneteimről. Természetesen ez nem jutott eszembe magamtól. Ma megkapta az elmúlt napok termését, de mire hívtam, ismét kikapcsolta a telefonját. Nem lettem boldogabb, még akkor sem ha tudom, biztosan nem volt több ideje és/vagy ereje.
Bűnözőnek, esküszegőnek érzem magam amiatt, hogy nem várok a kéglivel az utolsó pillanatig, hogy félig-meddig vagy teljesen feladtam a reményt, hogy még találkozhatunk, élhetünk és létezhetünk együtt. De parázok, nem tudom, mikor tesz ki a családja az utcára, nem tudom meddig fog tartani a felújítás, nem merek várni. Sokkal egyszerűbb lenne kivenni egy bútorozott lakást, nem menne rá a gatyám, megmaradna a pénzem, de amikor idejöttünk megfogadtam, ha innen költözni kell, azt már a saját lakásomba teszem. Nem így képzeltem, nem ilyen lakást álmodtam meg, de túl öreg vagyok már még egy albérlethez, és egy álomlakáshoz való pénzem csak évek múlva jönne össze, tehát megelégszem azzal, amit a gép dobott.
Másnak ennyi sincs.

Nincsenek megjegyzések: