Hallgatom drágaszágom és szégyellem magam. Sikerült leadnia majdnem húsz kilót, végre annyi a testsúlya, amennyit már régen szeretett volna. Igaz, nem nagyon van étvágya, de azért eszeget. Van egy kis gond a megmaradt veséjével, túl magas a kreatinin szintje, de betesznek egy katétert, kap kezelést és minden rendben lesz. Aztán ha az megoldódott, elkezdenek egy könnyű kemoterápiát. Nemsokára találkozunk. Néha kicsit gyenge, meg állandóan kolbászolnak körülötte, szóval inkább kikapcsolva tartja a telefont, le is merült, majd feltölti. Egy kicsit meggondolatlan volt most elkezdeni a lakásprojektet, még akkor is, ha a rokonai mindenféle marhaságot mondtak, a pénz elég lett volna arra, hogy még egy évig kihúzzam ebben a lakásban, majd személyesen megbeszéljük, amikor legközelebb jön.
Szégyellem magam. Én nem tudtam ennyire bízni. Nem tudtam várni, az első jelre, hogy mindennek vége lehet, bepánikoltam, félig-meddig leírtam, elkezdtem egy másik, új életet kialalkítani, gyenge voltam. Igaz, hogy minden élettapasztalatom a gyógyulása ellen szól. Igaz, hogy felhívott az itteni kezelőorvosa, amikor tényszerűen elmondtam neki a jelenlegi állapotát és tüneteit - hiszen csak tolmács vagyok - egyszerűen rávágta, hogy menthetetlen. És igaz, hogy a kinti orovosok azt mondják, évekkel ezelőtt észre kellett volna venni, hogy gond van, az itteni orvosok elkúrták. És az is igaz, hogy az itteni orvos azt mondja, ez a fajta rák nem szokott így szétrobbani (sic), valami más van a háttérben, szeretné látni a zárójelentéseket.
Senki nem tud semmit, senki nem ért semmit. A családja, én, az orvosok, mindenki azt gondolja, hogy vége, de drágaszágomnak ez az egész csak némi kellemetlenség, nem örül neki, de volt már rosszabb is. Ez is megoldódik, csak türelem kell hozzá. Legyek jó, mert ő is az, nem is nagyon van lehetősége rosszalkodni. Szeret. Nem, ne menjek látogatni, jön nemsokára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése