Lángok

Arra ébredtem, hogy egyedül vagyok. Már több mint három hónapja minden reggel. Csak eddig nem fájt. Ezen elméláztam egy darabig, hogy miért olyan nekem az alvás, mint kurváknak a csók: csak azzal művelem aki felárat fizet, nem pénzben, hanem években, fájdalomban és boldogságban.
A parkon átlihegve - dohányzás kínzotta tüdőm egyre nehezebben bírja az emelkedőt - mellbevágott az október. A vakító kék ég előtt betegen ragyogó sárgák, a visszahúzódó, érett és kiéhezett bordók, a még alig-alig látható, de lassanként mindent felemésztő barnák. Nem tudom, miért a nyárra mondják, hogy tüzes és perzselő. A nyár, különösen augusztus olyan, mint egy duzzadó, tejjel teli emlő, friss és rengő, puha, forró, tapintani, szívni, birtokolni való.
Az ősz, ami lángol. A köd, mint füst lebeg a város felett, komótosan legördül a hegyen és elnyeli a házakat, maga után hagyva a tűz minden árnyalatában fénylő fákat. Bármerre nézek, vérzik és ég az egész világ. Sírni, valami félreeső, ember nem járta zugban lekuporodni, üvölteni szeretnék. Elbújni szeretnék a betegségtől, a magánytól, a keserűségtől és a világtól, ne legyen ott senki, én se legyek, ne legyen földre sújtó színes szépség és ne legyenek ott a lángok. Ne legyen bennem a parázsló, időnként fel-felhorgadó érzés, hogy egyedül vagyok.