2008. október 11., szombat

Haver

Talán annak köszönhetően, hogy pár évnél egyetlen helyen sem éltem huzamosabb ideig, nem voltak barátaim. Társaim inkább. Osztály-, szoba-, munka-, háló-, ágytársak. Jól kijöttünk. Addig az adott időszakig, amíg érdekes vagy értékes voltam számukra, aztán ahogy az érdek megszűnt, megszűnt az érdeklődés, elmaradtak a telefonok és látogatások. Én pedig, mivel nem akarok tapadni, terhelni, szépen lassan elengedem a szálakat.
Amíg drágaszágom ragaszkodása vagy féltékenysége miatt nem volt rajta kívül senki, akire támaszkodhattam volna, egyszerűbb volt. Most viszont fene nagy magányomban mindenkivel úgy viselkedem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Valószínűleg el is riasztok mindenkit magamtól, az emberek nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy első találkozás alkalmával őszintén, szépítés és eufemizmusok nélkül mindent elmondok magamról, kimondom amit gondolok és érzek, beszélek fájdalmakról, reményekről, tervekről. Rémisztő lehet a megszokott udvarias tapogatózások helyett ennyi belőlem. És ez így megy második, harmadik alkalommal, adom magamat smink és fűző nélkül, papucsban, melegítőalsóban, izzadtan, büdösen, reménykedve vagy csüggedve, bújok ha ahhoz van kedvem, nevetek vagy elkomolyodok, hátsó szándékok és elvárások nélkül. Nem tartom be a játékszabályokat.
Csak mostanában gondoltam bele, hogy a frissen megismert embereknek miért vagyok túl sok. Talán majd ez is változik.
Most kicsit zúg a fejem, ignorálnak és megértem hogy miért. Máshogy kellett volna hozzáfogni. Udavriasan semlegesen, diszkrét mosolyokkal, érzelemmentesen, óvatosan mérlegelve minden szót.
Nem túl rég beszéltem valakivel a barátságról, hogy nincsenek barátaim. Csak társaim. És nincsenek haverjaim, akikkel jó együtt lógni, de a lakáskulcsom nem bíznám rájuk. Ismerőseim vannak, akik nem ismernek, maguk sem tudják, hogy akarnak-e ismerni, de kénytelenek, mert töményen zúdulok rájuk.
Azt mondtam, hogy majd lesznek, de most nem vagyok ebben biztos.
Amikor majd lesz egy hely, amit a magaménak tudok, ami miatt húsz évre helyhez leszek kötve, talán. Amikor megtanulok majd ragaszkodni tárgyakhoz, helyekhez, emberekhez. Amikor a tulajdon fontos lesz. Még nem.

1 megjegyzés:

Tamás írta...

a barátság kettőn múlik, azt tudod-e?