2008. október 7., kedd

Hit/vallás

Jóanyám ma megkérdezte, miért nem bízok jobban drágaszágom felépülésében. Mert nem merek. Felkészülök a legrosszabbra, de olyan, mintha mellettem lenne. Lesem a telefont, hurcolom magammal, mint amikor még bármelyik percben megcsörrenhetett. Azzal álltatom magam, hogy vége mindennek, de legbelül nem veszek semmiről tudomást. Nincs vége és kész. Minden úgy megy mint eddig, azt leszámítva, hogy nem találkozunk és csak néha-néha beszélünk. Itt van, figyel és ellenőriz.
És mégis azt mondom magamban, hogy én felkészültem a legrosszabbra. És ez nem igaz, magamat is becsapom, de még nem voltam ilyen helyzetben, senki sem volt még ilyen helyzetben, nincs minta, amit követhetnék, másolhatnék, nincs más, csak zűrzavar.
Marad az önámítás, viszont hogy ne legyen az életem egyszerű, ahhoz túlzottan ön-tudatos vagyok. Becsapom magam, miközben tudom, hogy nem csaphatom be magam.
Nem készültem fel.
És igen, meggyógyulhat. Igen, még találkozni fogunk. Igen, együtt fogunk élni.
Nem, nem gyógyulhat meg. Nem fogunk találkozni. Nem fogunk együtt élni.
Miben hiszek?
Végzem a mindennapi rutint, rendben tartom a lakást, elvégzem a munkámat, lógok a neten és szellemesen-kellemesen csevegek bárkivel, félrekúrok, intézem a cége ügyeit, símogatom a macskát, játszok vele helyette is, minden megy, mint régen. A lakás csak újabb megoldandó probléma, a tíz év alatt nem az első és nem is a legbonyolultabb, legalább van mivel foglalkoznom, hogy ne gondolkodjak.
És ülök a tévé előtt, hónapok óta nem olvastam, ha bekapcsolja és nem veszi fel a telefont, akkor rettegek, ha nem kapcsolja be hosszabb ideig, rettegek, várom, hogy egyszer nem ő fog hívni.
A macska érzi. Kicsit megőrült, érthetetlen hisztériás rohamai vannak, játszik, aztán őrületben forgó szemmel elkezd tépni és marcangolni, már nem beszél, hanem üvölt vagy sír. Bújik, aztán menekül. Mellém fekszik, kísérget órákon át, majd otthagy, eltűnik, színét sem látom. Neki is hiányzik.
Kóstolgatom, méregetem az embereket, azokat, akiket ismertem, azokat, akik most kerültek a látószögembe. Barát, nem barát. Élhetnék vele is, nem élhetnék vele. Számíthatok rá, ha baj van, nem számíthatok rá. Minden és mindenki mérlegre került, vannak amelyek könnyűnek találtattak és kivettettek a paradicsomból.
Mindig mondogattam, hogy azért szeretem a költözést, mert olyankor ki lehet szelektálni minden olyan lomot a fiókok mélyéről amire már nincs szükség, amit csak bírvágy miatt őrizgetek vagy abban a reményben, hogy még jó lesz valamire. Lélekben már költözöm.
De miben hiszek?
Meggyógyul, nem gyógyul meg. Látom még, nem látom már. Együtt élünk vagy meghal.

Nincsenek megjegyzések: