Most értettem meg, miért feszélyez ennyire a családjával beszélni. Évekig tolvajnak éreztem magamat, aki ellopja az apát/férjet/fiút, és most úgy kell elosonnom, mint egy tolvajnak. Pedig nem loptam el akkor sem, és most sem szándékozom ellopni semmit.
Nem tudok tárgyakhoz ragaszkodni, ezért minden egyes darabnál az jár a fejemben, hogy most vajon én vettem, vagy ő. És nem visz rá a lélek, hogy olyasmit elpakoljak, amit nem igazolhatóan én vettem vagy kimondottan nekem vette. Tíz év után nevetséges. Vagy annak kellene lennie.
Még nem visz rá a lélek a csomagolásra, pedig hétvégén költözöm. Költözni kellene.
Minden egyes bútor emlékeket hordoz, mindegyiknek története és sorsa van. Valószínűleg jó részüket kidobják, talán mindet.
Nem lopok el semmit, nem viszek el semmit. Pedig tőlem elvették a lehetőséget, akkor is, ha nem tudnak róla, hogy még egyszer lássam, hogy el tudjak búcsúzni. Amikor meghalt, nem én ültem mellette, nem rám nézett utoljára. Igenis megloptak.
Én mindent itt hagyok. Ami kellene, már nem lehet soha többé az enyém.
Nagyon fáradt vagyok. Megint körülnéztem a lakásban, ahol minden tárgy kettőnkről szól. Nem akarok elmenni innen, és mégis eloldalgok. Mint egy tolvaj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése