Az alagút és az ô fénye

A mindenható Bank úgy döntött, hogy mégis eladósodhatok életem hátralévô részére, jövô héten szerzôdéskötés, satöbbi. Ha pofátlan lennék, azt mondanám, hogy a többit leszarom: bánja az, aki nekem dolgozik, csak nem verik le a csempét a falról, mert a felújításra kért hitelen még gondolkodnak egy picit, köszönhetôen annak, hogy a frank alapú kölcsön lett majdnem a legdrágább a piacon.

Ha a mester - aki még nem tudja, mennyi pénzem van - tartja a tempót, karácsonyra már a saját konyhámban sütögethetném a pecsenyémet, feltéve, hogy lesz mibôl konyhát és pecsenyét vásárolni.

Ma voltam a régi lakásban, de szigorúan csak az irodarészben, nem bírtam még idegenként körülnézni. Pedig a Család nem háborgat. Drágaszágom emléke miatt viszont egyre inkább háborgatnám ôket, nem értik, mennyi pénzt buknak azzal, hogy nem hallgatnak rám. Akár az apjuk. Ez naponta eszembe jut. Mellékesen új, az eddigiekhez hasonlóan meglehetôsen idegesítô szokásom, hogy mindenrôl drágaszágom jut eszembe, és azok a dolgok, amiket együtt éltünk meg. És természetesen ezt minden alkalommal, csillogó szemmel, minden beszélgetésbe beleszövöm.

És jelentem, felhagytam - nem merek jósolni, mennyi idôre - a bôgéssel, üres óráimat a barkácsáruházak és bútoráruházak sorrajárásával töltöm, dolgozok ezerrel, rájöttem, mennyi mindent nem tudok ahhoz, hogy a rám bízott feladatot - saját mércém szerint - megfelelôen ellássam.

Szóval Dementia visszatért, de netem és otthonom még mindig nincs, emellett kezd gyanússá vállni, hogy miért ülök itt állandóan munkaidô után...