Bármennyire is készültem, ismét nem voltam felkészült. Nem készültem fel arra, hogy nem tudok a szemükbe nézni. Nem tudtam felkészülni arra, hogy a szívem összeszorul minden kidobásra ítélt tárgy láttán, arra, hogy valamiféle gyermekes büszkeséget érzek minden dolog miatt, amit elszállításra méltónak találtak. Nem készültem fel arra sem, hogy egyetlen kérdés sem hangzott el drágaszágom magánéletérôl, egyetlen miért, egyetlen hogyan, egyetlen mikor. A cégügyeket némi türelmetlenséggel végighallgatták. Nem tudtam, hogy ennyire fog fájni, amikor közös életünk maradványai között turkálnak. Nem tudtam elôre azt sem, hogy drágaszágom mûvét, munkáját féredobják, feledésre ítélik.
Néhány óra volt az egész, mégis szédültem amikor eljöttem, a sírás a torkomban és a könnyzacskóimban feszült. Valami ismét véget ért. Legszívesebben leittam volna magam, de I már várt. Jót tett nekem mímelt keménysége és érzéketlensége, annyira kedves, mint egy tetanuszoltás. Míg én bársonyfalakkal védem a világot magamtól, az érzelmeimtôl, ô csonttal és tüskével bástyázta körül magát, hogy megvédje az érzelmeit a külvilágtól. Jót tett a bunkósága, nem sírhattam ki magam a vállán, nem panaszkodhattam, a páncélom ismét megkeményedhetett.
Még egy fejezet lesz, mindent elszállíttatok, drágaszágom ittlétének minden emlékét eltörlöm. Néhány hét, és valami végleg eltûnik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése