Attól tartottam, hogy Kittikém ûrt fog hagyni maga után, mégsem így történt. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy tömegközlekedek, a programjaimat a menetrendhez igazítom, mint minden szegény ember.
Eddig nem nagyon volt problémám a BKV-val mint intézménnyel sem, nekem természetes, hogy a buszon mindenféle ember utazik, fiatal, öreg, illatos és büdös. Még azt is elfogadom, hogy megszorítások vannak, ezért nincs fûtés. Az azonban egy picit kellemetlen, hogy ott állok a buszmegállóban, egyedül a havasesôben, a busz pedig megállás nélkül továbbmegy, ami miatt még fél órát kell várnom a következôre. Amikor végre az megérkezik, a padlón hatalmas tócsa. Egyértelmû, hogy valahol beázott, a folyásirányból megpróbáltam meghatározni a forrást, aztán az ellenkezô oldalon leültem. Bele a szivacsos plüssülésbe, ami felért egy ülôfürdôvel. Ezt követône óvatosan újabb helyet kerestem, végigtapogatva az összes ülést, aztán összekuporodva melengettem a kezem. Mivel a végállomás közelében szálltam fel egyedül voltam, aztán ahogy gyûltek az emberek, próbáltam figyelmeztetni az elsôket, eredménytelenül. Az út végére már tudtam, melyik ülôhely milyen állapotban van, ahonnan rémült arccal felpattantak az emberek, vizes volt. Gyakorlatilag a fél busz, valamilyen számomra átláthatatlan rendszer szerint. Vagy jó volt a szigetelésük a kedves utastársaknak.
Félig átázva átszálltam volna a következô járatra, kímélendô nem túlzottan vízálló bakancsomat, csak öt percet kellet várni egy másik buszmegállóban. Ami elôtt húsz centis pocsolya volt. Ex-autóstársaim természetesen fékezés nélkül hajtottak rajta keresztül. Elismerem, mókás látvány lehettem vékony ámde hosszú lábaimmal, ahogy esélytelenül menekülök a két méter magas vízfal elôl, szorosan a falhoz préselôdve, átugrálva az alacsonyabb tereptárgyakat, de a reggeli zuhanyzás forró vízzel és ruhátlanul jobban esett. Minden esetre nagyon sok édesanya csuklott ma reggel, mert míg én elnézô mosollyal veszem az emberi bunkóság ilyen megnyílvánulását, másnál jóval hamarabb szakadt a cérna.
Most pedig itt ülök az irodában, lassan száradok ahelyett, hogy a kégliben a falat vakarnám. és be kell vallanom, Kittike egy csöppet hiányzik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése