Szombat este

Habár drágaszágommal az utolsó idôkben alig beszéltünk, most mégis hiányzik. Az utóbbi két hétbôl egyet letargiában, egyet pedig eszement pörgéssel töltöttem, ez az elsô olyan estém, amikor sehová sem kell mennem, senki nem vár. És nem ülök otthon abban a tudatban, hogy bármikor hívhat. Ma zuhant rám, hogy jelen pillanatban nem tartozom számadási kötelezettséggel senki felé. És ez még jó darabig így marad.

Pedig igyekeztem hasznosan tölteni a napot, kisebb kölcsönre szerzôdtem, aztán elvittem a szép kis autómat vevônek bemutatni - na jól le is fikázta. Merthogy az övébôl enni lehet, az enyém meg macskahúgyszagú, tele van hamuval meg szôrrel, piszkos, használt. Mást nem nagyon tudott mondani, mert egyébként megmosva olyan, mintha új lenne. Ezt mondjuk elhitte. Majd hív, ha leküzdötte az undorát. Minden esetre kívûl-belül kimosattam a járgányt, és kényszerszállásom mellett most az autó is füstmentes övezetté lett. A hálóhely segítségével lejöttem négy doboz cigirôl egyre, lehetséges, hogy ha elég ideig nem viszik el a kocsit, akkor teljesen leszokom.

Reggel az irodában kezdtem, hónapok óta elôször rendet raktam az íróasztalomon. Autómosás után idejöttem, stratégiai elemzést írni a fônökömnek, amit majd saját verejtékes munkájaként tálalhat a tulajdonosok elôtt.

Most pedig itt az este, és nincs hova mennem, nincs kire várnom, engem sem vár senki.

Mehetnék buzibárba, de terjed a hír, ma már volt egy részvétnyílvánító telefon, még több fogja követni. Én pedig megállom, hogy ne sikoltozzak, amikor elmondják, milyen rossz lehet nekem. Most nem rossz. Most nem tudom, milyen. És igen, nagyon megviselt, de kényszerítem magam a továbblépésre, nem fogok becsukódni, nem tûnök el és nem halok meg. Folyton eszembe jut, hogy az utóbbi idôben drágaszágom többször megkérdezte, mit csinálnék, mit csinálok majd, ha meghal. Mindig azt feleltem: nem tudom. Most megtudtam. Tovább élek.