Rohangálok a mindennapok mókuskerekében, aggódok azokon a dolgokon, amelyekhez nincs közöm, mindenki anyja, apja, gyóntatója és szeretôje vagyok. Feltéve, hogy igénylik. Nekem így jó.
A saját életemet annyira sivárnak gondoltam, hogy nem érdemes vele foglalkozni. Most, hogy mégis szükséges, nyögvenyelôsen, de megteszem, természetesen a prioritások listájában legalább második helyen.
Már egészen biztos, hogy számítógép- és netfüggô vagyok: ki más jönne be azért a munkahelyére hét végén, hogy bámulja a monitort. A nikotinfüggôségbôl nem csináltam titkot. Lehet, hogy problémafüggô vagyok? Csak akkor érzem magam jól, ha van valami, amin agyalhatok üres perceimben.
Még egy hét eltelt drágaszág nélkül. Tegnap csempét vettem, a szívem szakad meg, hogy még nem engedhetem meg magamnak azt a mosdószekrényt és mosdókagylót, ami megkoronázná a fürdôszobám. De vagy azt veszek, vagy ágyat. Kollégám szerint az egyik tányér elôbb vagy utóbb le fog zuhanni. Kár, hogy maximalista vagyok. Különösen, ha fillérekbôl kell lakberendezni egy zsebkendônyi lakást.
A csempevásárlás után leadtam a drága kis kocsimat, Kittit, a csúnya kereskedônek. Ígéretet kaptam arra, hogy egy-két héten belül elviszik. Megkérdezték, miért adom el, kb. annyira van lestrapálva, mint egy megkíméltebb tesztautó. Ha már választani kell, akkor inkább a konyhaszekrény. Igaz, hogy a városi forgalomban nem sokra megyek vele, de több emberrel hoz össze. Ahogy gyalogoltam a világ másik végérôl - Egérút -, megcsapott a szabadság szele: sütött a nap, friss levegô, mellettem rohantak az autók, én meg csak sétáltam és sétáltam, és nem hiányzott a fûtés, a rádió, a sebesség érzése. Gyalogosként lelassul az idô, kevésbé rohanós a tempó, különösen, hogy nem kellett idôre odaérnem sehová. Kissé leárnyékolta a kedvem, hogy a téli cipô- és kabátvásárlást így nem tudom elkerülni, mert a buszmegállóban, a jövô hétre ígért mínuszokban és hóban nem lesz annyira kellemes a szabadság érzete.
Így viszont nem suhantam el a Diego mellett sem, ahol végre megnézhettem a leendô parkettámat, a döntést természetesen majd a Mesterre bízom, olyat ugyanis nem találtam, amilyet megálmodtam. Persze van az a pénz. Csak nem most, kivéve ha nyertem a lottón.
Délutánra telefonos konferenciát beszéltem meg drágaszág fiával. Kedden jönnek. Látnak. Visznek. Csak fél órát késett. Viszont végre édeklôdni látszik a javaslataim iránt. Meglátjuk, meglátjuk. A felszámoláshoz azért elmentem a T ügyfélszolgálatára, ahol elmondtam, hogy vagy felszámolnak, vagy nem kapnak pénzt. Így talán megúszhatják hagyatéki végzés nélkül. Ha már ott voltam, szerettem volna én is saját T csomagot, de nem lehet. A házban csak T telefon van, a vezetékek régiek, nem bírják el a nagy sebességû internetet. Sem az IPTV-t. Marad a kinemond. Mert van rosszabb a T-nél.
Hosszú idô után ismét moziba mentem, az Árvaház volt terítéken. Mivel mindenki a Quantum csendjére gerjedt, egész családias volt a hangulat, lényegesen kevesebb telefoncsörgéssel és zacskózörgéssel mint premierfilmeknél általában. A film poénjait nem lövöm le, a vége nekem vagy most egy leheletnyit amerikás volt, de nincs mit tenni, ôk is beszálltak a forgatás költségeibe. Az utóbbi idôkben az ízlésem egy lehelletnyit a sötétebb témák felé fordult, pár hónappal ezelôtt még a Madagaszkár 2-re vettem volna jegyet. Most fejeztem be a Végsô halál címû remekbe szabott cyberpunk regényt, a jelenlegi áldozat az Angyalgyár, az Árvaház pont illett a sorba. Még akkor is, ha a del Toro visszafogta magát, és csak egyetlen szörnypofa hozott frászt a nagyérdemûre a teljes mûsoridô alatt. Halottak viszont voltak.
Film után folytattam a "Supersize me" remake-jét, az utóbbi három hétben annyi hamburgert és sült krumplit ettem, mint egész eddigi életemben. Alapvetôen semmi bajom a junk food-dal, néha gusztusom is támadt rá, de lassan elhalnak az ízlelôbimbóim. És az említett film kiötlôjével ellentétben én nem hízok el ettôl sem. Viszont rohadt drága, az árából vendégestôl jóllaknék a saját konyhámban.
És a bolgtalálkozó maradt, még lefekvés elôtt. Már régi tervem volt megmutatni az arcomat, nem mintha annyira bájos lennék. Amikor elôször olvastam Gus bejegyzését, még nem volt aktuális, a második figyelmeztetésnél már sejtettem, hogy ott leszek. Furcsa volt olyan emberekkel találkozni, akiket eddig csak virtuálisan ismertem - az egyszem Gus kivételével. Persze a jelenlévôk nem hallottak rólam, miért is hallottak volna egy zárt egoblog szerzôjérôl. Nehezen oldódtam, viszont mertem alkoholt fogyasztani, és nem omlottam össze, pedig tartottam tôle. Még antiszociális késztetésemet is sikerült leküzdenem, igaz, ha Gus nem szúr ki, egy sör után elhúztam volna. És képes voltam még beszélgetni is. Hihetetlen.
A világ egyik végére kijutni Kitti nélkül kalandtúra volt, de sikeresen abszolváltam. És ismét felmerült a melegebb lábbeli és felsôruházat beszerzésének égetô szükségessége és idôszerûsége. Elsô a gardróbszekrény.
Összességében a falaim kiállták a próbát, enyhe alkoholos befolyásoltság hatására sem tör ki belôlem a zokogás, már nem beszélek folyton drágaszágról. Már el tudok tartalmasan tölteni egy hétvégi napot. Már nem függök a tévétôl. Az önfegyelem diadala. Az ötletesen sorbarendezett pótcselekvések iskolapéldája. Az önbecsapás non plusz ultrája. Ha a szívem nem zsibbadna, azt gondolhatnám, hogy minden rendben van, az élet egyre szebb. De zsibbad, és szorongok: mi lesz, ha a Lidocain már nem hat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése