Tél

Duffy-t hallgatok, annyira nem érfelvágós, illik a hangulatomhoz.
Tegnap burkoltan megvádoltak, hogy nem gyászolok. Igaz, nem vagyok depressziós. Nem bôgöm el magam minden másodpercben. Élek, mozgok, járok, dolgozok, beszélek, érintésre vágyakozom, horribile dictu: nevetek. Pedig csak holnap lesz négy hete, hogy drágaszágom meghalt.
Tegnap elôtt vele álmodtam. Nem szoktam álmodni. Nem az a hosszúnak tûnô akármi volt, ami ébredés elôtt éri az embert. Egész éjszaka velem volt, pedig többször felébredtem. Jó lenne még mindig aludni.
A túlélésre hajtok: tovább kell nyújtózkodnom, mint ameddig a takaróm ér, minden energiámat a lakásfelújításba fektetem, a munkahelyemen örömmel és dalolva túlórázok, ami pedig nem volt jellemzô rám.
Egyszer régen a mesterem azt mondta, hogy túl gyorsan élek. Olyan tempóban váltok és változom, amire másnak egy élet kevés. Már akkor is igazat adtam neki. Lehet, hogy felelôtlen vagyok, lehet, hogy olyan intuíció vezet, amelynek nem lehet ellentmondani. Még egyik ilyen döntésemet sem bántam meg, igaz, ez inkább tudatos választás: a múlton nem tudok változtatni, csak elfogadni, értelmezni, tanulni belôle.
Most életben maradtam, nem én választottam, szívesebben elmentem volna helyette. Vagy vele, hogy ne fájjon neki. De nem így rendeltetett. Az ürességem senkire sem tartozik. És úgy szereltek össze, hogy a ösztönösen a legkisebb súrlódást keresem, a gyász pedig kellemetlen élmény másoknak. Az örömeimet sem osztottam meg soha senkivel, a bánatommal miért tenném. És ahogy magam elôtt is álcáztam mindig az érzéseimet, ügyesen elrejtve, elfalazva, kontrollálva és szabályozva, mások elôl is elrejtôztem.
Ha pedig már itt maradtam, kénytelen vagyok dolgozni azon, hogy a következô éveim, ha lesznek, emberiek legyenek. Lakás kell, tehát intézem a hitelügyeket, a felújítást. A hitelt ki kell fizetni, tehát a munkahelyemen helytállok, ha beledöglök akkor is. És mivel drágaszágom volt életem központja, nem voltak barátaim, gondosan ápolgatom a kapcsolatomat azzal a két emberrel, akik némi hajlandóságot mutattak arra, hogy kapcsolatban maradjanak velem ebben az idôszakban. Ôk a barátaim. Vagy azok lesznek.
Mindez nagyon hideg, nagyon realista. Mint a tél. De a gyüjtögetô állatokat is ez hajtotta: a telet csak túlélni lehet, a túlélésre pedig fel kell készülni. Mindent össze kell gyûjteni még most, mielôtt a hó betakarja. Félek, nem lesz elég idôm, nem kezdtem el idôben. Csak a hó és a fagy még néhány hétig ne jöjjön. Csak találjak még egy helyet, ahol meghúzhatom magam. Aztán alszom.