Mivel masszívan hipochonder családból származom, gyermekkoromban pedig eldöntöttem, hogy mindent akarok csinálni, csak azt nem, amit otthon tanultam, nagyjából leszarom, mi történik velem.
Közel négy éve vagyok écces, jók az eredményeim, és köszönöm, jól vagyok. Vagy nem is tudom. Eddig minden nyavalyámat éveim növekvő számára fogtam. Nekem valahogy teljesen természetes velejárója az életnek az ittfáj-ottfáj. Az is természetes, hogy az öregedéssel párhuzamosan ezek száma hatványozottan növekszik. Basszus, még nem vagyok öreg. Vagy sohasem voltam fiatal. Ez így nem teljesen igaz, feltéve, hogy a lelkesedést a fiatalság velejárójának fogom fel. De akkor már most nem vagyok az. Hagyjuk.
Csak elgondolkodtam azon, hogy miért nem bírok esténként elaludni, stresszesnek korántsem nevezhető életvitel mellett. Miért ébredek züllött arccal és fáradtan bármennyi alvás után. Hogy miért hámlik apró pikkelyekben a bőröm és miért nőttek szemölcstelepek a talpamon. Hogy bár teveüzemmódban elvagyok a legnagyobb kánikulában is és régebben sohasem izzadtam, most miért kell reggelente zuhanyozni, hogy a kollégáim meg bírjanak maradni mellettem. Hogy míg a tartós fejfájást csak hírből ismertem, miért kell fájdalomcsillapítót tartanom magamnál állandóan. Hogy annak ellenére, hogy régebben jógáztam, fociztam, pingpongoztam, túráztam, most miért fáj minden izületem és izmom olyan szinten, hogy gyakran csak görnyedni vagy sántikálni tudok, vagy csak robotzsarusan, csípőből tudok megfordulni. Hogy a korábbi rendíthetetlen, vasszögevő, óraműpontosságú emésztésemből miért lett savanyú vénkisasszonyos borzalom.
Szóval csak úgy eszembe jutott, hogy mi van, ha nem minden harminchatéves ilyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése