Ha akarnám, biztosan lennének barátaim, kedves és aranyos is tudok lenni.
Így viszont, amikor drágaszágom éppen csak beköszönt, Honey fasírt, marad a macskám, aki jó társaság, de már nem jelent szellemi kihívást, mert megtanultam a trükkjeit. Vagy megint a neten bóklászok, hátha találkozok még olyan perverzióval, amit sohasem láttam.
Egyébként én is kapcsolatfüggő vagyok, mint J, csak éppen én vígan elvagyok egyedül is. A különbség annyi, hogy ha van mellettem valaki, akkor képes vagyok takarítani, főzni, értelmes dolgokat művelni, horribile dictu tanulni, amikor viszont nincs senki, csak döglök a különböző dobozok előtt és csak akkor megyek wc-re, ha eszembe jut, hogy mennyivel nehezebb a fotel huzatát kimosni, mint felállni.
Ha lennének barátaim, lehetne bandázni, hülyeségeket csinálni, poénból csajokat felszedni és bámulni a BL döntőt sörrel a kezünkben. Vagy kifesteni egymás körmét, kuncogni a pasikon és ötvenedszer megnézni a Született feleségek teljes következő évadját egyhuzamban, miközben bort kortyolgatunk és eldurrantunk egy dzsointot.
De ha lenne egy olyan kapcsolatom, ahol minden estét együtt töltünk, nem kellenének barátok, illetve ha mégis lennének és aztán szakítanánk, úgy járnék, mint az exemmel: amikor elköltöztem, nála felejtettem a barátaimat, és azóta sem láttam őket.
Az meg az önzőség csimborasszója, hogy csak azért legyen valakim, hogy fizikai jelenlétével kényszerítsen, csináljak is valamit az életemmel, és ne csak létezzek. Bár lehet, hogy a világnak is jobb így. Nekem mindenképpen kényelmesebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése