Krónika

Sikerült kinyírnom egy mosógépet és egy lábtörlőt.
Hála a híradónak, nem felejtettem el felköszönteni jóanyámat.
Valami előttem is rejtett okból kifolyólag Honey felhívott. Nehezen tudom elképzelni, hogy a hangom hiányzott annyira, de tizenöt perc alatt sem sikerült rájönnöm a miértre, ő pedig nem mondta.
Drágám pedig nem hív. tegnap némileg összezördültünk, mert nem küldtem neki üzenetet, és eszemben sem volt ezért este tízkor bocsánatot kérni. Ami azt illeti, némileg sértő, hogy nem bír arról lepattanni, hogy nekem kellene a jelenlétért, távollétében pedig a hívásaiért hálásnak lennem. Bár már elkezdtem, elég nehezen verem a fejébe, hogy én itt vagyok, felőlem itt is lehetne. Örülök, ha velem van, de nem vagyok érte hálás, mert az lenne a természetes, ha mindig együtt lennénk. Nem rajtam múlik, hogy ez nem így van. Persze az állandó cseszegetésnek előbb-utóbb negatív következményei is lehetnek, egy napon megelégeli, és végleg otthon marad.
Ahogy most látom, még évekig nincs arra esély, hogy véglegesen hozzám költözzön. Túl fontos a munkája és a családja, ebben a sorrendben. Szeretném viszont, ha érezné, hogy én beletörődök a helyzetbe, de nem tetszik, szeretném, ha észrevenné, hogy nincs kedvem addig várni, míg mindketten olyan öregek leszünk, hogy maximum együtt vonulhatunk egy ápolóotthonba. Már csak azért sem, mert bár most jól vagyok, bármikor kidőlhetek. Mondjuk úgy, a fertőzöttségem a statisztikai átlagnál valószínűbbé teszi azt, hogy beteg leszek és esetleg ápolni kell. Vagy csak mellettem lenni. Ezt pedig nem igazán tette az elmúlt tíz évben. Valahogy mindig akkor estem le a lábamról, fizikailag vagy lelkileg, amikor nem volt velem. Márpedig telefonon keresztül nem lehet átölelni vagy forró teát készíteni.
Szóval ma kapott két cseszegetős üzenetet (Felkeltél?, ???), hogy ne pampoghasson és várom a reakciót. Eddig nem hívott.