2008. május 9., péntek

Tréning

Szoktatom magam a szociálisabb magatartáshoz, drágámat meg ahhoz a tényhez, hogy van élet rajta kívül is. Holnap pókerversenyre megyek a kollégámmal, holnapután moziba a kolléganőmmel.

Azzal főzök, amim van, az egyetlen olyan ember, akit bizonyos értelemben barátomnak mondhatok, külföldön méltóztatik tartózkodni. Az, hogy beszélgetek a macskámmal, teljesen természetes, intelligens állat. Az azonban, hogy magammal megbeszélem a tennivalókat, már korántsem. Basszus, mire hatvanéves leszek, a hasadásra amúgy is hajlamos személyiségemmel, már konferenciákat fogok magamnak tartani.

Tegnap, a kis édes, amikor bejelentettewm hétvégi terveimet - muszáj, az átnevelése még nem tart ott, hogy spontán akciókat túl gyakran megengedhessek magamnak - azt mondta, hogy akkor ő is elmegy valahová. Mire én: hála az égnek, legalább nem otthon porosodik. De ő olyan helyre megy. Egészségedre - válaszoltam. Persze nem felejtettem el hozzátenni, hogy azzal a kikötéssel, hogy nem fekhet le senkivel. A választ borítékolni tudtam volni: akkor én sem fekhetek le senkivel. Mondtam, hogy pillanatnyilag nem is akarok.
Nem akartam a húrt azzal feszíteni, hogy van egy kis különbség kettőnk között: én azt kérem, hogy csak akkor feküdjön le mással, ha velem is megteszi, ő ellenben azt kéri, hogy menjek apácának.

Tíz év nem nagy idő, így élénken emlékszem, mennyire ki volt olyankor akadva, amikor nem akartam dugni. És én mennyire ki voltam akadva, hogy nem fordíthattam neki hátat, mert rögtön rámugrott. Most bezzeg boldog lennék, ha legalább messziről látnám, hogy áll a farka. Elég jól sprintelek.

Mindent magamnak köszönhetek: én döntöttem úgy, hogy nem kínozom Honey-t. Meg korábban Gazdit. Meg előtte egyeskét és ketteskét. Mielőtt az első kő repülne, nem így indultunk. Drágaságom volt az, aki elkezdett a friss husi után ácsingózni. Arról meg végképp nem tehetek, hogy az egy szem Zsoltot leszámítva - ő legalább értelmes volt, ki is szállt az iparágból - olyanokkal kezdett, akiket bottal sem piszkáltam volna. És ha ez nem elég, még a nyakatekert magyarázat: az nem megcsalás, ha leszopnak. Csókolom, nekem meg a szopás nem szex. Maximum elő-, vagy közjáték. Azt meg végképp nem bírtam feldolgozni, hogy egy ideig szex minden lehetséges helyen és órában, aztán hetekig semmi.

Így aztán némi keresgélés után összeakadtam egyeskével, aki mindig ráért, elfogadta, hogy csak másodhegedűs, és pont megtalálta a G pontomat. Más kérdés, amikor pont elkezdett jó lenni nekem is, akkor rendszerint neki is, így fordítani kellett. Aztán egyre többet beszélgettünk, egyre türelmetlenebbül várta az újabb találkozót, elkezdett arról beszélni, mennyire összeillünk, aztán szerelmet vallott. Kénytelen voltam megkérni, hogy felejtsen el. Sajnáltam, mert kedves és érzékeny volt, tényleg jókat beszélgettünk.

Természetesen egy picit meghökkentem a dolgok ily módon történő alakulásán, egy ideig megpróbáltam csak és kizárólag egy estére vagy horribile dictu: fél órára szorítani az ismeretségeket, de a Gaydaron összefutottam ketteskével, aztán megint és megint... Vele is nagyon jókat lehetett beszélgetni, értelmes, intelligens volt, bár az ánusza tabutémának számított. És volt barátja, tehát biztonságban éreztem magam. Vele kezdtem el betépve szexelni, ami egy új világ volt akkor számomra. Aztán szakított a barátjával, és elkezdődött a már ismerős szöveg. Nagyon csúnyán váltunk el: egyszerűen nem voltam többé elérhető.

Ismét jött az egyéjszakás korszak, bár már nem a mennyiség, hanem a szexuális horizontom bővítése volt a cél. Kevesebb, de minőségi együttlétet kerestem, többé-kevésbé állandó partnerekkel, kényelmes rotációban, hogy érzelmi kapocs véletlenül se alakuljon ki.

Gazdival is így jöttem össze, a profilja szerint meglehetősen szélekörű szexuális érdeklődéssel rendelkezett. Az első találkozásunk alkalmával annyira megijedtem, hogy kihúztam a listáról. Aztán egy idő után visszavitt a kíváncsiság, a többiek pedig szépen, lassan eltűntek az étlapról. Amikor kiderült, hogy pozitív vagyok, már csak ő volt. Az azt megelőző hónapokban pedig összesen egy, akitől elkaphattam, és egy másik, akitől nem, bár mint utólag kiderült, szintén zenész. És Gazdi velem maradt. Neki is volt barátja, aztán szakítottak, de nem vallott szerelmet, mi több, kijelentette, hogy képtelen lenne bárkivel együttélni. És én voltam az, aki remegve várta, mikor találkozhatunk újra. Aztán egyre több munkája lett, egyre kevesebbet ért rám, aztán új barátot talált, akivel megegyeztek abban, hogy kettesben nem fog senkivel sem lefeküdni. Ezt követően csak akkor találkoztunk, ha partiba vitt, amit én nem akartam, mert egyre jobban rettegtem attól, hogy valakit megfertőzök. Most már tudom, hogy csak arra várt, hogy mellette döntsek.

Ekkor azonban már nem jöhetett szóba alkalmi kaland, így páriaként vártam, hogy Gazdi felhívjon, illetve ott volt még Furcsa úr, akihez korábban eljártunk, és aki elkezdett hívogatni. Az elején még néhányszor kötélnek álltam, de mivel szinte lehetetlen volt vele betartani az elemi védekezési szabályokat is, egy idő után nem mentem. Többször is nekikészültem, hogy elmondom neki a miértet, valószínűleg nem rázta volna meg különösebben, de valami mindig visszatartott.

Egy ideig aszkétaként éltem, aztán újra regisztráltam a Rómeóra, viszont tisztán és érthetően mindenkinek a tudtára adva, hogy mi az ábra. Érdekes módon még így is találtam hódolóra, de eldöntöttem, hogy csak pozitívok jöhetnek szóba, nem akartam végigrettegni az együttléteket.

Honey-ra is így akadtam. Vakrandi volt, egyikőnk sem küldött képet, a fél éjszakát átcseteltük, a második felére eljött hozzám. Aztán ismét. Egy héten belül tíz centivel a föld felett lebegtem, még nem találkoztam olyan emberrel, akivel ennyire egy hullámhosszon lettem volna. Az már csak a hab volt a tortán, hogy a G pontom, amelynek a létezését addigra elfelejtettem, most ismét megkerült, és időről-időre felrobbant. Úgy tűnt, elfogadta azt is, hogy nem vagyok független. Aztán kiderült, hogy mégsem. Egy idő után egyrészt terapeutának, másrészt szadistának éreztem magam. Aztán pedig úgy döntöttem, hogy nem lehetek annyira önző, hogy bárkinek az életét tönkretegyem. A szex nem ér annyit. Az egyén szabadságának csak más egyének szabadsága, boldogsága szabhat határt, és az én szabadságomnak itt volt a határa.

Mindeközben drágámmal is megmásztunk hegyeket és völgyeket, a kor és az azzal járók miatt egyre ritkábban bújtunk össze. A szexuális vágyaink közötti különbség az én tapasztalatszerzésemmel egyenesen arányosan szakadékká nőtt, a libidója pedig látványosan csökkent. Amikor túl volt az első sokkon, hogy pozitív lettem, naponta többször is dugtunk. Mindenáron el akarta kapni tőlem. Nem sikerült. Mára konkrétan eljutottunk odaig, hogy boldog vagyok, ha félévente sikerül elkapnom azt a tíz percet, amíg valami történhet.

Én pedig olyan sikeresen felállítottam a keretrendszert, kivel, mikor és hogyan vagyok hajlandó szexuális kapcsolatot létesíteni, hogy gyakorlatilag minden ismerkedési lehetőséget kizártam. Nem akarok senkivel érzelmi kötődést. Nem akarok egyéjszakás kalandot. Nem akarom drágámat megbántani - a kettőnk kapcsolata mindig mélypontra került, ha egy harmadik veszélyesen közel volt a szívemhez. Nem akarok negatív partnert. És természetesen nem akarok nyunyót és nem akarok hajtűket szedegetni. A tiltások miatt nem tudok randizni, képet küldeni magamról és Honey-nál maradt a "felszerelésem" (ezt visszakérhetném, de (lásd lent) őt nem hívom többé, hátha egyszer eszébe jut magától is). Az őszinteséghez hozzátartozik, hogy már én sem vagyok zsenge zöldborsó.

És mivel nem akarok ínhüvely-gyulladást kapni, az egyetlen lehetőségem, hogy drágám nevelését új irányba tereljem és újra álljon az árbóc. Nem lesz könnyű, de ha én nem vagyok képes rá, akkor senki sem. És ha a fejembe veszek valamit, akkor elképesztően makacs tudok lenni, úgy gondolom, ehhez a projekthez szükségem lesz kitartásra. Lám, tíz év alatt embert faragtam belőle.

Kényszerű aszkézisem mellékterméke, hogy míg korábban akkor voltam egyedül, ha akartam - leszámítva Gazdit, mert abban az időben akkor, amikor ő akarta -, most irtózatosan sok időt töltök magamban, és sajnos a macska nem számít. Erre mostanság jöttem rá, mint ahogy arra is, hogy drágám nevelésében is eljött az a pont, amikor le kell vele nyeletni a békát, hogy a lakás falain kívül egy egész világ vár ránk és főleg rám. Tehát ha már barátaim nincsenek, legalább a kollégáimmal élek társadalmi életet.

2 megjegyzés:

Tamás írta...

lehet, hogy szarul vagy? nem biztos, de lehet.

Dementia Schikk írta...

Köszönöm, de nem szokásom. Még önmagammal szemben is távolságot tartok.