Tegnap minden hiradóban beszéltek a szülők azon javaslatáról, hogy csökkenteni kellene az érettségi tantárgyak számát. Nem vagyok zseni, közepes eredménnyel érettségiztem, de élénken emlékszem az osztály legjobb tanulójára, aki engem nevezett szerencsésnek. Abban az időben átlag húsz könyvet olvastam hetente, míg ő a felvételijére készült, tehát mindenből hajtott a jelesre, de csak a felvételi tárgyaiban mélyedt el. Én nem kerestem mélységeket, egyszerűen elolvastam azt, ami érdekelt.
És amikor később Debrecenben, majd Szegeden tanultam, emlékszem a "diáklázadásokra" a túl nehéz tananyag és a túl sok vizsga miatt. Már akkor sem értettem. És ott a fél-analfabéta öcsém, tavaly érettségizett, többszöri nekifutásra, olyan tudásszinttel, ami még ahhoz is kevés, hogy normális segédmunkát kapjon.
Mit akarnak ezek a szülők? Már azt sem lehet mondani, hogy szakbarbárokkal van tele az ország, mert az feltételezné, hogy legalább valamiféle tudás szorult a frissdipolmásokba - tisztelet a kivételnek. Amikor még marketinggel foglalkoztam volt olyan kollégám, aki szó szerint idézett egy - pontosan tudtam melyik - tankönyvből, amikor szakmai kérdésekről beszélgettünk, de a tudását képtlen volt gyakorlatba ültetni, amit művelt, mindennek nevezhető volt, de szakszerű munkának semikképpen.
Azóta ezt az állatfajt volt szerencsém jobban megismerni: a multik uniformizáló hatásának köszönhetően egyszerű bábuk lettek egy táblán egy olyan játékban, amelynek nem értik a szabályait. Egyetlen önálló lépésük és gondolatuk nincs, nem vállalnak felelősséget és nem hoznak döntést, legjobb esetben is csak reagálnak a történésekre. Mégis, hatalmas, cégüktől kölcsönzött öntudattal mindenki fölött állóknak gondolják magukat, polihisztornak, holott semmihez sem értenek, önálló létük nincs.
Hova jutunk, ha már a szülők fogják megmondani, mennyit tanuljanak a gyerekeik? Ha az elsődleges szempont a kényelem lesz, hová lesz a tudás? Elismerem, szükséges a specializálódás, mert a megszerezhető tudásanyag egyre nagyobb, szinte képtelenség mindenhez érteni. De arra ott van az egyetem. Ki fog magyart tanulni, vagy történelmet, ha a sikeres továbjutásához elég lesz egy emelt szintű matematika vizsga? És egyáltalán, honnan tudja az ember, hogy tizennyolc éves koráig mi az, amit tanulnia kell, mire lesz húsz év múlva szüksége? És ha már a multiknál tartunk: honnan lesznek olyan katonáik, akikre egységeket lehet bízni? Közhely: zene, matematika, nyelvek: egymást segítő tudáshalmazok. Persze könnyebb irányítani a nem sokat gondolkodó embereket, könnyebb fogyasztásra bírni azokat, akik nem keresnek értelmet és összefüggést a reklámokban. És mi lesz ezekkel a szerencsétlenekkel, ha kicsúszik a talaj a lábuk alól?
És mindezt egy olyan rendszerben, amely máris devalválódott, amelyben az éretlen tinédzser az úr, szükségletei szentek és sérthetetlenek, értékítélete viszont abszolut. A mai napig nem tudok napirendre térni a nyelvtanfolyamom felett, ahol az én értékrendem szerint erős alapfokú tudásomat gyenge felsőfokúnak minősítették. Miért felsőfok az, ha az ember képes egy nyelven három egyszerű mondatot elmondani? Mi haszna akkor a vizsgáknak, ha azok nem standardokon, hanem a résztvevők általános tudásszintjén alapulnak?
Azt hiszem, nem "finomhangolásra", hanem átfogó reformra lenne szükség, hogy az iskolák ne bérrabszolgákat, hanem újra egyéniségeket képezzenek. Hogy felkészítsenek az életre, és ne csak kiszolgálják a hozzá nem értésen alapuló igényeket. Hogy valóban tudást adjanak, és ne csak átmeneti szállást a felnőttkorba lépésig. Persze lehet, hogy már késő. Hogy a magamfajták, akik sohasem elégednek meg a pillanatnyilag birtokolt információval és tudással, már modern dinoszauroszok vagyunk. És mi sem vesszük észre, amikor kihalunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése