Nem hiszem, hogy a pokol egy olyan hely lenne, ahol a bûnös lelkek az idôk végezetéig pörkölôdnek és jajgatnak, tetteik miatt keseregve. Számomra a megtisztulás inkább szellemi: addig nem tudunk elszakadni fájdalmainktól, amíg nem gyógyulnak be azok a sebeink, amelyeket a másoknak okozott szenvedéssel ejtettünk magunkon. Amíg meg nem bocsátjuk magunknak mindazt, amit életünkben elkövettünk.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a legtöbb döntésemet nem bántam meg, hiszem, hogy igaz a mondás: amitôl nem halunk meg, attól erôsebbek leszünk. Vannak olyan dolgok az múltamban, amit ma már máshogy tennék. Talán éppen ezen történések és döntések miatt vagyok olyan ma, amilyen lenni szerettem volna húszévesen.
Lassan két éve halt meg édesapám. Nem mondhatnám, hogy hagyományos értelemben "jó apa" volt. Miután szüleim elváltak, egy évtizedig hírét sem hallottam. Aztán amikor megkerestem elrejtôzött, biztos vagyok abban, hogy félt és szégyellte magát azért, amivé lett és azért, amihez nem volt bátorsága. Aztán egy újabb három éves eltûnése után hívtak, hogy kórházba került, agydaganattal, valószínûleg végsô stádiumban. Meg akartam látogatni, de folyton közbejött valami fontosabb, sürgôsebb. Olaszországban nyaraltam, amikor ismét hívtak. Nem mentem el a temetésére, mert akkor meg kellett volna szakítani az utazást.
Azóta látom az arcát, ahogy akkor nézett, amikor elôször találkozott velem, a felnôtt emberrel. Látom okos szemeit, ahogy megcsillan bennük az öröm, hogy felismertem. Látom, ahogy részegen bújkál az aszparáguszok között, hátha nem veszem észre.
És nem tudok megbocsátani magamnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése