Gyógyulás

Azért ha száz év sok is lenne, néhány nap magány jót tesz. Főleg akkor, ha nem csak a tévét bámulom, hanem próbálok valami értelmeset csinálni. Érdekes visszaolvasni azokat a dolgokat, amelyeket korábban írtam, mennyi önálltatás és önámítás van bennem, arról nem is beszélve, hogy így legalább kiírthatom a helyesírási hibákat, feltéve hogy észreveszem azokat. Nagyon jól hangzik valamelyik korábbi napon írt "belső keresés"-em, azonban aki valóban ebben él, valamilyen céllal teszi: el akar jutni a létezés egy magasabb fokára, találkozni akar Istennel, bármi, ami szebbé és jobbá tesz őt magát és a világot. Amit én művelek, csak kurkászás: élősködőket keresek szőrös szívem dús bundájában. Nincs célom sem, hiszen nem úton járok, hanem sodródok a folyón, próbálok ágakat elkapni, emlékeket gyüjteni, valamit megragadni, miközben az ár elsodor. Én nem alakítom az eseményeket, hanem velük sodródok, és túlzás lenne azt állítani, hogy bármiféle befolyásom van rájuk. Ebből is lehetne erényt kovácsolni, mondván, fatalista vagyok, vagy csak azt teszem, amit a karmám szerint tennem kell, a sorsunk előre meg van írva, de nem hiszek a predestinációban. Nem hiszem, hogy létezik egy nagy könyv, amelyben megtalálható minden kérdés és minden válasz, minden mozdulat és minden sóhaj. Inkább saját, nem-depresszív belső tespedésem az, ami irányít: látom, mi történik, tudom, mit kell tennem, de mindent holnap, máskor, akármikor. Szó szerint veszem: carpe diem. Csak éppen nem élvezem a leszakított gyümölcsöt, a hibáit keresgetem, az esetlegesen okozott emésztési problémákat boncolgatom, míg a kívánatos, édes csoda a kezemben ráncosodik és rohad meg. Tudom, a restség bűn, de nem ő az egyetlen kísérőtársam. Mind a heten velem tartanak.
Tegnap átcsacsogtam a helyzetemet Hugival, akivel szinte mindent megbeszélek, azt mondta, ne rágjam magam, élvezzem ki a jelen állapot adta minden előnyt, ne törődjek a holnappal, csak legyek boldog, kétségek és önmarcangolás nélkül. Persze neki könnyű, momentán egyetlen pasija sincs, örülne, ha mindjárt kettő lenne. Pragmatikus ifjú hölgy. Én pedig ász vagyok az önsorsrombolásban. Volt egy hivatásom, amit feladtam, volt egy szerelmem, elhagytam, apró féregként rágom magam körbe az életfa kérgében. Nem akarok mélyre jutni, megelégszem a felszínnel, így könnyebb.
De legalább nekiláttam takarítani, amit azzal a kifogással, hogy írnom kell, szépen félbe is hagytam. Aztán feltétlenül kávé és cigi kell, aztán meg nem akarom félbehagyni a filmet a tv-ben. Hajrá Dementia, mindjárt este lesz, a lakást meg bombatámadás érte.

Ösztönök

Kicsit le voltam rongyolódva érzelmileg tegnap. Csak a dög volt velem, persze ő is másképp viselkedik, idegenek előtt mint kettesben, ezt e részét még nem értem. Talán szégyenli azt, hogy szeret, mások előtt?
A tegnap leírtak azért csak nem voltak 100%-ba őszinték, a vadászösztön él, új módszer és 2 pasi, meg egy harmadik, akinek egyáltalán nem volt a pozitív szó figyelemfelkeltő a profilomban. Ezek után mihez kezdjek? Meg ott van miszter furcsa, akiről nem tudom eldönteni, melyik csapatban játszik, viszont konzekvensen nem válaszol az üzeneteimre, pedig még pár hete is ostromolt. Vele kapcsolatban korábban is voltak különös érzéseim, ki tudja. El kell ismernem, a szexmegvonás kissé kétségbeesetté tesz, talán ezt lehet érezni rajtam? Jó lenne parancsolni végre a farkamnak, mert előbb-utóbb bajba sodor. Persze egyenlőre a maximális probléma egy összetört ember lehet, de azt is szeretném elkerülni. A csalánba nem üt ménkű pedig a mellékelt ábra szerint marhaság.
Persze ha Honey velem lenne minden másképp működne, vagy mégsem. El kell gondolkodnom azon, hogy mennyire őszinte a rajongás a megtalált belső harmóniáért és mennyire játszik szerepet a történetben a jókor jött jó szex. Jó lenne egy nem ösztön-vezérelt élet? Az biztos, hogy most nem itt tartanék, egy csomó minden máshogy történt volna. Ez a rész érdektelen, a múlton nem lehet változtatni, csak tanulni belőle. Talán itt az idő venni néhány leckét önuralomból. Jó két hónapja beszélgettem valakivel, aki Freud őszinte híveként azt mondta, minden tett mozgatórugója a szex. Ezzel szemben én azt állítottam, hogy az uralkodás vágya. Lehet, hogy mégis neki volt igaza. Az ember képes órákon át vadászni egy megfelelő prédára, ha megvan becserkészi és leteríti. Az ösztön az őseinktől, csak nem az őserdőben, hanem a számítógép előtt esetleg egy bárban vagy egy parkban (talán ezért van olyan lelkes tábora az outdoor helyeknek, ez a városi erdő), de ugyanazok a fázisok és ugyanazok az érzelmek. A megfelelő vad megpillantásakor ugyanúgy felmegy az adrenalin. Ki a vadász és ki a préda? Vannak született áldozatok, érzelmileg ők a legsérülékenyebbek, nem mernek kezdeményezni, csak várnak a vadászra, hogy végre valaki legyőzze őket. Az igazi vadász azonban olyan prédára vágyik, amiért küzdeni kell, amely büszke és erős. És amelyik ugyanúgy nem hoz kielégülést, ahogy az éhező sem lakik jól egyetlen falat kenyérrel. A vadászból préda lesz, mégpedig ösztönei prédája: hiába a győzelem, újra és újra másik trófeára vágyik. Az embereket már csak megfelelő vagy meg-nem felelő prédaként látja, és vadászna és hódítana. Az eszközböl cél lett. Ezt hívják az állatvilágban vérszomjnak: élvezetből ölés. Mert szex közben mindeki meghal egy kicsit, a kielégülés pillanata egyenlő az agóniával, mindkettőnél az utolsó lehelettel oldódik fel a kín. Még nem próbáltam, de a légzéskontroll is azt a kettősséget használja ki, az életbenmaradás és a szexuális kielégülés iránti vágy ösztöneit. Nem véletlen, hogy kitalálták, ázsiában állítólag magasan képzett örömhölgyekkel át is élheti az emberfia.
Az ösztön bennem is ott van: vadászok, pedig nem sok értelme van, a saját vadászmezőm már csak egy parányi rezervátum, önmagam építette kerítésekkel és védetté nyilvánított vadakkal. És időnkénti szerepcserével. Persze az ismerkedés is bonyolult játék, sok apró lépéssel és alaposan átgondolt stratégiával. Különösen ilyen kis helyen. A lerohanás nem célravezető, inkább a finom manőverek veztnek célra, időnként egy-egy váratlan és erőteljes csapással.
Most úgy érzem, abba szeretném hagyni. Olyan dolgokra kényszerít, amelyeket nem szeretek, nem szeretnék csinálni. Önmagamnak hazudnék, ha azt hinném, hogy lehetséges a kiszállás. Inkább csak a tempót kellene mérsékelni. Ha nem keresném a hódítást, ami meggyőz arról, hogy még értékes vagyok, valakinek még szüksége van rám.
Ha nem élvezném az önmagam elvesztésének és feloldódásának pillanatát, vagy amikor a partnerem gerince megfeszül és ellazul, amikor összeérnek a lelkeink. Jó lenne, ha nem akarnám, ha nem vágynék rá, Mi maradna akkor? Egy tisztább és racionálisabb élet, ahol a felgyülemlett energiákat fontosabb feladatok megoldására fordíthatnám. Irigylem az aszexuálisokat. Hazudsz, Dementia.
Annyi az összes gondod, hogy egyedül ülsz otthon, a legközelebbi randid holnap lehetséges, nem tudsz mit kezdeni magaddal. Csak annyit kéne tenned, hogy az ilyen szabad órákat töltöd el valami értelmessel, takarítással, tanulással, tornával vagy meditációval. Nem mersz csöndben maradni magad előtt, mert akkor esetleg meghallasz olyan hangokat is, amelyeket már évek óta elnyomsz magadban. Figyelj inkább rájuk, hallgass és tanulj.

Szombat esti láz

Mielőtt nekilátok a szép hosszú hétvégés programsorozatnak, amelynek része a vasam szétkapása, gondoltam, nem hagyom Honeyt olvasnivaló nélkül (úgyis csak hétfőn fogja olvasni). A korán kelés ma is sikerült, a bevásárlás kevésbé, természetesen minden eszembe jutott, amit kedvezményesen akartam megvenni a bónuszomra, csak éppen a nagytakarítás leginkább használható vegyszerei nem. Még csodálkoztam is a kasszánál, hogy olyan keveset fizettem. Ez az első olyan honeymentes hétvégém, amikor elmehetnék rosszalkodni, de erős kétségeim vannak, hogy kell-e az nekem. Nem prüdéria vagy erkölcsi megfontolások, egyszerűen a nagy zűrzavarban még ezt sem tudom. Korábban hasonló hétvégéken már vagy fix programom volt, vagy reggel óta a neten lógtam és vadásztam, az végképp nem jutott eszembe, hogy esetleg szétkapjam a számítógépem, mert akkor oda a vadászmező. Nem, Honey, nem leszek monogám, legalábbis szándékosan nem, és te se légy, próbáld jól érezni magad, minél jobban érzed magad, nekem annál jobb. Ha nem akarod, akkor is megmagyarázom. Drágám fejébe az elmúlt tíz évben nem sikerült belevernem, hogy van különbség szex és szerelem között, a kettő nem zárja ki egymást de nem is feltételezi egyik megléte a másik jelenlétét. Persze szükségeltetik a szexhez is vonzalom, egyébként elhányod magad, bár van, aki erre gerjed. A szex alapvetően biológiai igények kielégítése, meglehetősen élvezetes és addiktív módon, kellemes fogyókúra és jó edzésterv, első osztályú stresszoldó, ha orvos lennék, mindenkinek felírnám. Viszont alapesetben ennyi és nem több. Bonyolítja a helyzetet, ha szereted a szexpartnert, viszont a kárpótlás a gubancokért az összebújás intimitása, a jóleső hosszú csókok, a másik arcán megjelenő gyönyör ragyogása. Érdekes, ha egy "szimpla" szexpartnerrel egyszerűen szexelünk, ezek a dolgok zavarnak, alig várom, hogy abbahagyja vagy csupán funkcionális okokból, előjátékként csinálom. Egy szeretett ember mellé jó odbújni szex előtt-alatt-után, egy szexpartnerrel vége, öltözés, aztán csá. Lehet, hogy itt rontottuk el, Honey. Nem kellett volna összebújva feküdni az ágyban és megtörni a szokásaimat, miszerint szexpartnerrel nem alszok. Lehet, hogy ami köztünk kialakult egy betegség, ami alvással terjed. Erről jut eszembe, még a kezdeti magam-sem-értem állapotban arra gondoltam, hogy csak én spirázom túl a dolgot, de úgy tűnik, hogy a.) te is ugyanúgy belekreültél a mókuskerékbe; b.) átragadt rád a lelkesedésem, és mire észbekaptál, te is a mókuskerékben rohangáltál.
Még jó, hogy csak figyelmeztetni akartalak, hogy ha két napig nem írok, az nem azt jelenti, hogy elgázolt egy néni a járókeretével, nem is azt, hogy olyan háromnapos partyt találtam, hogy szétszívott agyam nem tudott magához térni, hanem hogy olyan sikeresen megjavítottam roskadozó számítógépemet, hogy semmi sem működik, a szerelő meg hosszúhétvégézik, tehát legközelebb a munkahelyemről írok, szerdán.
P.S.: Érezd jól magad. Ismersz, milyen perverz vagyok, ha jól sikerült, már a részletek elmesélésével is feizgathatsz! Keserű méz?

Zsongás

F..ck the market share, mert különbözô platfomokon különbözô módon vagy mértékben tudok írni és szerkeszteni, emellett az egységes betûkép sem igazán stimmel, attól függôen, hogy hol írtam az anyagot. Szabvány természetesen nem létezik, mert akkor oda lenne a kizárólagosság. Errôl ennyit.
Ismét visszatérve a racionalitás biztos talajára rá kellett jönnöm, hogy Honey nem álompasi. Na jó, nem is rémálompasi. Legalábbis ami külsô jegyeit illeti, mert ha átgondolom milyen karakter az, amire biztosan begerjedek, akkor hiányzik róla kb. 20 kiló izom és túl hosszú a haja, nem elég szôrös a melle és a combja, ráadásul nem hord szegecses bôrszerkót sem. Na jó, én sem vagyok az a matyóhímzés, erôs szélben jól hallhatóan zörögnek a csontjaim, arcomon hagyott egy-két barázdát a kor és a nikotin, az orrom pedig krumpliszedésrôl maradt vissza, de mégis. Miért nézem izgatottan, hogy mikor ír már? Az biztos, hogy jól festenénk egyforma öltönyben a malagai anyakönyvezetô elôtt, ez azonban nem szempont.
Mi lenne, ha a várakozással eltöltött években mindketten átformálnánk magunkat, az lenne az igazi testépítés. Én még szakállbeültetésre is elmegyek, ha arra gerjed. Pár év múlva pedig ott lesz két izmos (éljenek a szteroidok), magas, jóképû (ismer valaki egy jó plasztikai sebészt?), szexisen deres halántékú muksó, kéz a kézben, porcelánfehér tökéletes mosollyal (fogász is kell) ragyog az éjszakai élet egén. Mi leszünk a budapesti Peak Twins.
Humor Haroldot sürgôsen ki kell köpni, a szép idô és a madárcsicsergés, no meg az iménti telefon teljesen összegabalyította a hormonháztartásomat.

Pénz a lelke mindennek

Nem hagy nyugodni az új témám, vagyis a viszonyom a pénzzel, anyagi javakkal. Úgy tûnik, eddig egyfajta burokban éltem, valós nagy megrázkódtatások nélkül. Igaz, megboldogult albérletesegyetemista koromban volt rá eset, hogy a mosogató alól kapartam elô a száraz kenyeret, a szalonnára is akkortájt szoktam rá. Az is igaz, hogy sanyarú és rettenetes gyermekkoromban volt rá precedens, hogy hetekig krumplin éltünk. Hihetetlen, mennyire változatosan lehet elkészíteni. Amióta viszont dolgozó ember lettem, ilyen jellegû gondom még nem volt. Jó ideje van autóm, lakásom nincs, az albérletet ki tudom fizetni (tényleg, nálunk miért nincsenek normális fôbérlôk és normális albérletek?) Nem járok a legmenôbb ruhákban (egyrészt sajnálom rá a pénzt, másrészt alig van olyan ruhanemû, ami legalább minimális mértékben jól áll rajtam), de nem is vagyok lerongyolódva. Jól keresek (tudom, Honey, te jobban és egyre jobban), bár ez viszonylagos. Ha rákattanok valamire, meg tudom venni. Igaz, erre nem sok példát tudnék mondani, én inkább megfontoltan shoppingolok, legtöbbször addig tervezem valaminek a megvásárlását, amíg már nem lehet kapni. Spórolt pénzem nincs, mert drágám elég nagy lábon él, én pedig alkalmazkodtam a színvonalhoz, viszont ha még Ex lenne a párom, millióim gyûlhettek volna össze az eltelt idô alatt (a havi megélhetésre fordított összeg Ex és Drágám viszonylatában 1:10). Persze jó lenne már gondolni a jövôre, de nem tervezem a lerokkanásomat, a Doktorbácsin kívül orvos még csak szexpartin látott az utóbbi tíz évben. A szüleimet rendszeresen támogatom, ahogy egy jó gyerekhez illik, ha már unokájuk nem lesz tôlem alapon. Miért dolgozok? Mivel nem lesznek utódaim, értük biztos nem. Nem tervezek kacsalábas palotát vagy versenyautót vásárolni, tehát azért sem. Ha nagyon akarnám, eltartathatnám magam, de nem vagyok egy olcsó kurva (olcsó sohasem voltam). Nem vagyok büszke sem, nem értem el az életben azt, amit elérhettem volna. Mondanám, hogy a függetlenség miatt, de akkor egy csomó mindent meg kellene magyaráznom magamnak, mert az érzelmi függôség üti az anyagi függôséget, legalábbis az én esetemben. Még csak az sem igaz, hogy így legalább kimozdulok otthonról, mert szeretek otthon tespedni, és másnaposan a bokám sem akarna dolgozni. Ráadásul két forint béremelésért is órákon vagy heteken át képes vagyok presszúrázni az illetékest. Én nem kérem a béremelést, de elvárom, eddig minden munkahelyemen én kerestem a legjobban, mindenütt megdupláztam a fizetésem néhány év alatt, bár most még attól távol állok, de az irány jó. Na nem vagyok annyira fasza gyerek, de ami rajtam múlik eddig még minden munkahelyemen megtettem, a tulajdonosok pedig valami számomra érthetetlen okból azt gondolják, hogy ha többet fizetnek, jobban fogok dolgozni. Eddig még senki nem jött rá, hogy nem így van. Szóval pénzért dolgozok, nem a függetlenség miatt és nem is egyéb magasztos eszmékért. Viszont ha megromlik valahol a hangulat, elviselhetetlen a légkör, szó nélkül dobbantok, erre is volt példa. Persze ezt is okosan teszem, vagyis jobb helyre vagy jobb munkafeltételekért vagy magasabb fizetésért. Lám, a pénz fontos nekem is. Ezzel mérem a munkám értékét.
Ha viszont megtetszik az ingem, kimosom és neked adom. Akaszd le az egyik képem a falról, és bár megszakad a szívem, vidd. Hangya vagyok vagy tücsök? Az biztos, hogy nem készülôdök ínséges idôkre, legalábbis amíg így bírom magam. Azt nem bírnám elviselni, ha én tartanék el valakit, ahhoz még fiatalnak érzem magam. Szexínség idején persze megfordult már a fejemben, hogy professzionális szolgáltatót veszek igénybe, de a józan ész gyôzött. Nem szórom és nem ôrzöm az anyagi javakat. Vannak, kellenek. És dolgozok, mert ez az élet rendjéhez tartozik, része a szociális kapcsolatrendszernek, mert így akarom. Ez most hosszúra sikeredett, de leírva legalább tisztább a kép, majd egyszer újraolvasom.

Pedig én nem olyan lány vagyok...

Lassan elcsitulnak a hullámok, most még idôm is van, igaz, ennek a böjtje késôbb lesz meg. Egyszerûen megdöglött a szerver, jönnek a mélek, küldeném a munkát, csak azért nincs parasztlázadás, mert legalább a net mûködik. Illetékes elvtárs pedig csak késôbb tud jönni. Hurrá. Azért irigylem Honey-t, jó lehet olyan helyen dolgozni, ahol nem vagy székhez kötve, legalábbis nem állandóan. Egyszer majd jól elbeszélgetünk arról, mit is csinál (add a listához, Honey). Egy kicsit perverz az egész: egymásnak írunk, egymás mellett, lehet, hogy egyszerûbb lenne levelezni. Azt azonban mindketten tisztáztuk az elején, hogy nem vagyunk nagy levélírók... miben más publikusan megbeszélni az álmainkat? Lehet, hogy a környezet teszi érdekessé, lehet, hogy csak egyszerû exhibicionizmus, lehet, hogy a kötelezô lépések miatt van, hiszen úgy kell fogalmaznunk, hogy a másik értse (elsô alkalommal az életemben félreértéstôl nem tartok), de csak és kizárólag a címzett tudja, milyen üzenet van elrejtve a sorok között.
Nem akarom Honey idegeit borzolni legújabb parapszichotikus (sic) felfedezéseimmel, így azzal a témával leállok (még egy pont az egyre hosszabb listán).
Persze a két fél összeállítva sokkal informatívabb lenne.
Közben hívtam a drága nôvérkéket, olyan természetességgel kaptam meg újra az idôpontot, ami felveti bennem a sejtést, hogy nem csak az én agyam ilyen rosta. Természetesen a tippem most sem jött volna be, egy-null a lelkiismeret javára.
Tegnap az angol verzió írása közben nagy felfedezést tettem: igaz, hogy tízéves korom óta dolgozom, de gyakorlatilag két rövid idôszakot leszámítva soha nem a megélhetésért kellet pénzt keresnem. Mindig volt mellettem valaki, aki ha rosszul mentek a dolgaim, szó nélkül segített. Lehet, hogy ennek köszönhetô, hogy nem kötôdök anyagiakhoz és ezért élek az alapvetôen materiális és racionális beállítottságom ellenére inkább belsô keresésben. Maga a tény, hogy erre most döbbentem rá, felveti a gyanút, hogy még önmagam elôtt is vannak fehér területek az életemben. A hiúságom porban hever, nagyfokú önismeretemre és önuralmamra voltam a legbüszkébb. Nem akartam a csitrirôl beszélni, miután Honey is a bôrébe bújt, de a tény, hogy elôkerült az életemben, számomra is új fejlemény és erôsen megkérdôjelezi az önuralmam szilárdságát. Ki vagyok, honnan jöttem (nem, nem vagyok ufo!), mit akarok az élettôl? Eddig azt hittem, tudom.
Az sem túl szép, hogy drágám különbözô módszerekkel történô eliminálása jár az eszemben. El tudod képzelni, milyen érzés ott ülni valaki mellett az autóban, kétszázzal az autópályán, és azt kívánni, hogy tekeredjünk fel a szalagkorlátra? Mert nekem ez járt az eszemben. Azt mondtam, hogy döntést hoztam, minden marad a jelenlegi állapotban, de határozottan és erôvel kell visszafognom magam, hogy ne bántsam a drágámat. Mert nem érdemel bántást. Milyen egyszerû lenne az élet, ha egy rongy ember lenne... Persze akkor nem élnék vele. Vagy ha mégis, akkor esélyem sem lett volna egy Honey volumenû pasival találkozni. Vagy a találkozást nem követte volna másik. Nem tudom, nem tudom, nem tudom.

Boldog szomorú dal

Fantasztikus dolog órákon át semmirôl írni. Kicsiny lelkem kicsiny szárnyalása hátha érdekel bárkit. A komolyabb dolgokat - még - nem akarom leírni, a kevésbé komolyak pedig semmitmondóak. Vagy csak úgy tûnik. Az idô is felhôs, hideg, Honey, hozd vissza a tavasznyarat!
Ciki, de elfelejtettem, melyik napon megyek böködésre. Egyszer már mentem rosszkor, csak néztek rám, aztán került egy idôpont azonnalra (hogy ez hétfôn miért nem jutott eszembe!), ha már ott vagyok. Pirultam rendesen, de megkaptam, ami járt. Majd jól fel kell hívnia drága hölgyeket, az is ciki lesz, de telefonban nem látszik a pirulás.
Érdekes volt az elején: úgy bántak velem, mintha bármikor kiugornék az ablakon (ezért vannak a földszinten?) vagy szíven szúrnám magam egy injekciós tûvel. Kedvesek, figyelmesek, együttérzôk. Legutóbb, amikor ellenôrzés volt, Doktorbácsi megkérdezte, hogy vagyok. Udvariasan mondtam, hogy köszönöm, jól. Erre megkérdezte, hogy miért. Na, elsô alkalommal az utóbbi két évben, akkor megijedtem. Mi okom lenne rosszul lenni? Mindenem megvan, van családom, drágám, Dögöm, Honey, autó és (majdnem üres) bankszámla, mindig van két italra pénzem, mindig van két tányér ételem, ha meghalok, megsiratnak. Kell ettôl több?
Igen, jó lenne, ha a teret és az idôt az akaratom hajlítaná, a valóság vágyaim szerint alakulna, de nem így van. Jó lenne, ha az eszem és a szívem egyszer kibékülne, de erre sincs sok esély. Marad a szokásos félmegoldás és a fej folyamatos falbaverése, hogy miért kell nekem gondolkodnom, miért nem lehetek egyszerûen boldog, miért akarok mindig többet és jobbat.

Újabb nap

Az a bizonytalanság van bennem, hogy a pókfonál másik végén tudom, hogy mi történik. Lehet, hogy csak azért, mert keveset aludtam, az is lehet, hogy egyszerûen belekerültem egy túlmisztifikált-túlködösített gondolati hurokba és most nem tudok kiszabadulni. Csak a játék kedvéért: Honey tegnap, érkezés után, mire elhelyezkedett, odaért, bár feltett szándéka volt, mégsem olvasta el azt, amit írtam, tehát a tegnapi kérdéseire ma kapja meg a választ. Reggel ettôl ingerült volt, mert nem engedték rögtön gép közelébe, üdvözölték, kérdezték, aztán meg azért, hogy ott van és nem itt. Amúgy meg a feje búbja sem látszik ki a munkából.
Ismétlem, ez játék.
Ha minden igaz, most egy darabig nincs állandó olvasóm.
Gondoltam arra is, hogy esetleg nem egy gondolat-naplót írok, hanem a tényeket rögzítem: felkeltem, megetettem Dögöt, rutinbunkó stílusban eljöttem dolgozni, hazamegyek, eszek, alszok. Azt hiszem, túl siralmas lenne. Annyira nem érdekes az életem. Annyira depi vagyok, hogy mindjárt öngyi leszek. Vagy csak aludnom kéne.

Búcsú

Különös érzések mozgolódnak bennem. Az elalvás/ébredés határmezsgyéjén mintha bennem lett volna. Nem úgy, ahogy gondolsz valamire, nem úgy, ahogy az anya érzi a gyermekét még csak nem is úgy, mint a dupla steaket érzel egy kiadós vacsora után. Úgy éreztem magamban, mintha a részem lenne, körülvettem, mint egy amôba a papucsállatkát, csak éppen nem szívogattam ki a citoplazmáját. Aztán megszûnt ez a benyomás és egyfajta bizonyosságot éreztem, hogy Honey valamit eldöntött. Persze, izgatott, de valahol béke született benne.
Tudom, hogy marhaság, így, éber állapotban bôdületes ostobaság, de maga az érzés nagyon jó volt, elôször bennsôséges (morbid az adott kondíciók mellett, de nincs rá jobb szó), aztán pedig keserédessé változott.
Amúgy is túl sokat gondolok rá, lehet, hogy a tudatalattim visszacsatolása volt: ideje új lapot kezdeni és lepattanni a témáról.
Az is igaz, hogy mintha bennem is a helyére kattant volna valami, aminek végképp ideje lenne, mert drágám már kérdezte, hogy mi a bajom, mi történt velem, a munka meg nem megy úgy, ahogy kellene: csak bámulok ki a fejembôl, alvajáró vagyok, de legalábbis megcsípett egy cecelégy és kitört rajtam az álomkór.
Minden esetre a távolság bármilyen furcsa, de fizikailag is érezhetô, még akkor is, ha nem látom a távol lévôt, nem mindegy, hogy a szomszéd szobában, egy másik kerületben vagy egy másik országban van az, akivel valamilyen láthatatlan fonál köt össze. Érezni lehet, hogy a szál megfeszül, elernyed, remegés fut rajta végig. Ilyet még nem tapasztaltam. Igaz, nem nagyon találkoztam még olyan emberrel sem, akivel nem empátiára, pszichológiára és tapasztalatra lett volna szükség ahhoz, hogy megtippeljem, mit gondol, amikor mond valamit, amikor egy bizonyos kifejezés megjelenik az arcán, amikor tesz egy mozdulatot. Életemben elsô alkalommal mintha tükörbe néznék. Azt gondolja, amit én gondolnék a helyében, persze ez a másik irányba is mûködik, legalábbis azt veszem észre, hogy teljesen egy rugóra jár az agyunk. Milyen unalmas lehet így együtt élni valakivel, mekkora lebukások lehetnének, ha tudja hogy melyik hangsúly mit jelent és miért. Úgy pókerezünk, hogy a kártyák hátlapja néz felénk.
P.S.: túl sokszor használom az "érzem" szót. Ha van valakinek egy jó szinonimája, kérem segítsen. Kezdek belefulladni a saját nyálamba.

La vie devant soi

Igen, szeretném megszorongatni Honey buksiját, és jól összeborzolni azt a tüsifrizuráját, ami nem tudom, mitôl áll égnek. Az én hajam még a hyper-super-ultra-extra strong fixálóktól is lekonyul.
A cím lopott, eredeti nyelven nem tudom olvasni a könyvet (hajrá Honey!), akit érdekel magyarul:
http://mek.oszk.hu/01300/01352/01352.htm
Az egyik kedvenc regényem, nem a sûrû visszafojtott erotika és nem a fatalizmusa miatt, inkább a részletekben rejlô humor és tárgyilagosság miatt. Szeretnék ilyen lenni, szeretném azt hinni, hogy ilyen vagyok.
Igen, vár rám egy hosszú beszélgetés, amitôl nem tartok annyira, mint egy másik, régóta érlelôdôtôl. Elôttem az élet, a dolgok csak úgy történnek velünk, nem jók és nem rosszak, csak vannak. Mi tesszük a dolgokat, eseményeket ördögivé és magasztaljuk fel csodákká. Minden nézôpont kérdése, a tó vize sima vagy dermedt, a szél simogat vagy arcul csap, a nap átmelegít vagy perzsel.
Rájöttem, hogy magamról a nagy sietségben, hogy az üzenôfal-funkció teljes lehessen, alig írtam. Vagy pótolom, vagy nem.Mindig kerültem az állandóságot, a kiismerhetôséget, most sem lesz másképp, nem vetem le a bôrömet.
Ami azt illeti, ennek az oldalnak a léte maga az önellentmondás: azért van, hogy segítsen tisztábban látni és láttatni, mégis, létével éppen hogy elfed és megvakít. Hmmm...

Átalakulások

Azt hiszem, szétszakadok. Minden irányból húznak, kedvesen, selyemkötéllel. Minden döntés jó, de mindig maradnak sebesültek, halottak. Két lehetôség: lehetek jó keresztény, aki szolgálatban találja meg a szabadságát. Vagy lehetek jó liberális, aki önkiteljesedésben keresi a szárnyalást. A kettô kizárja egymást? Igen. Ha mások boldogságát a magamé felé rendelem, Gazda vagyok, aki palántát, majd abból virágzó fát nevel, éveken át gondozza, ápolja, lehet, hogy a termést már nem is láthatja, mégis boldogan hal meg: valamit elért az életben, fát nevelt. Még akkor is, ha az unokája eladja a kertet egy újgazdag városi muksónak, aki nem érti, mire jó ott az a göcsörtös, százéves fa, kivágja, mert kell a hely az úszómedencének. Egyszer már jártam ezen az úton, újra és újra megtalálom. Kereshetem a boldogságot vágyaimban is, megélni, követni, repülni, suhanni, soha meg nem állni. Követni a pillanatot, amelybôl másik születik, amelybôl másik születik, amelybôl másik születik. Szabadságomat csak mások szabadsága korlátozza.
Erôsen gondolkodom, de egyetlen liberál-keresztény politikust sem ismerek Magyarországon. Lehet, hogy ez nem véletlen. Én leszek az elsô, innen szép gyôzni.
Keresem azt a lehetôséget, amikor kevesebb hulla marad utánam, mérlegelek, mint Tyson a meccs elôtt, persze a döntés csírája ott, mélyen már megvan: mindenki maradjon ott, ahol van. Mindenki élje az életét, mintha minden rendben lenne, a Föld nem forogna és ott, mélyen nem sajogna valami tompán de állhatatosan.
Bonyolult tánc, lassú lépések, kerülöm, áthajlok majd vissza, föl és le és egy és kettô.
Semmi sem marad úgy, mint eddig, mert minden döntés nyomot hagy az Univerzum szövetén, egy kô máshol takar más bogarat, másik virág sarjad a humuszból, más nap alatt más emberek végzik szorgos hangyákként dolgukat. Másik világban élek, mint két hete. Nem ismerem ezt a földet.

Hétvége

Ma is egy szokásos, hétvégét megelôzô nyelvlógós péntek. Ha nem lenne Honey, az orromat sem dugnám ide, de még ma elutazok, ha pedig nem írok, eggyel több napját töltené nélkülem. Szívesen is megyek, meg nem is: végre lesz egy kis pihenés, végre lesz néhány órám, amikor elérhetem azt a fokú objektivitást, amit a belsô zûrzavar felszámolásához feltétlenül meg kell szereznem. Persze garancia nincs semmire, nem is lehet. Olyan perverz és önzô gondolataim támadnak, hogy tud-e rám öt-tíz évet várni, akkor is, ha ezen idô alatt egyszer sem találkozunk. Nem, azt a szót nem akarom kimondani. Az már visszavonhatatlan, eddig két ember hallhatta tôlem ôszintén. Marad tehát a kétely, a röghöz kötött gondolkodás, a megkötözött szárnyak. Jobb így. Jobb így?
Biztosan a korán érkezett tavasz, nyár, vagyis az a valami, ami most van, az oka, hogy ennyire zsong a fejem. A munkámmal haladok, muszály, egyre több van belôle, viszont alig várom a percet, amikor írhatok. Jó érzés tudni, hogy végre elkezdtem, jó érzés, hogy van valaki, aki olvas. Már rajzanak a fejemben a gondolatok, hogy mi mindent írhatnék még, ha elkezdem, majd jól meglátjátok. Ezzel egyszerre meg is oldódott a magányos esték kérdése: olyankor fogom kiélni újból feltámadt szenvedélyemet. Ráadásul az eddigiekkel ellentétben hasznosan, eddig ugyanis lógtam a neten és vártam, mint a pók, hogy valaki a hálómba gabalyodjon. Szédült legyekbôl pedig szerény volt a választék. Másfelôl a jelenlegi zûrzavarhoz nem hiányzik újabb. Lehet, hogy megjavulok?
Büszke voltam a nagy, sima tükrû tóra, lelkemre, melynek felületét egyetlen hullám sem borzolta, melyben a kövek lassan süllyedtek el, nem is fodrozva a felszínt, melynek mélyérôl örök nyugalomban tekingetett kifelé a kis Buddha, kezeivel örök mozdulatba dermedve áldva a világot. Most pedig megkaptam az évszázad viharát, felkavarodott az iszap, Buddha nyugodtabb hely után nézett, én pedig, szerencsétlen, két kézzel kapaszkodom a csónak széleibe, nem tudom eldönteni, evezzek vagy ússzak vagy hagyjam, hogy a szél a szárnyaira kapjon és elragadjon messze, föl, míg semmibe vész a világ, amit ismerek.

Szerelmeim és egyéb állatfajták 1.

Úgy döntöttem, elkészítem szerelmeim eddigi öröklistáját, nem valamiféle versengés miatt, inkább csak mementóként, magamról, magamnak.
Az elsőt Katicának hívták, azt mondják, nagy és perzselő szerelem volt. én már csak világosszőke hajára és égszín szemére emlékszem. Valami meghatározhatatlan okból csak és kizárólag nyári napfényben, hőségtől kopasz cseresznyefával a háttérben. Ez az kép óvodás koromban készült.
Erikára már jól emlékszem: szája elálló fülétől elálló füléig ért, arcát szeplők tették kívánatossá, rövidre vágott fakó hajában forgók rettentették a fésűt. Emlékszem, ahogy becipeltem a nagy, súlyos, vasból készült szemetes-konténer mögé, hogy megcsókoljam. Emlékszem a büszke pirulásra is, amikor a tanító néni kérdőre vont miatta.
Nórival a kórházban ismerkedtem meg: meghiúsult öngyilkossági kísérletem után az orvos megállapította, hogy kevés a gyomorsavam, ezért kivizsgálásra kórházba küldött.
Nóri ott lakott jóformán, műtétről műtétre várt sérült lába, csípője, szeme vagy füle miatt. Kiskamasz voltam, senki sem értett meg, csak ő: érzékeny lelkével befogadta nagy-nagy világfájdalmam. A szívem a mai napig kalimpálni kezd az emlékre, amikor nálunk aludt, én pedig hagymát vacsoráztam. Fekszünk egymás közelében, hozzámbújik, csókol... Én pedig szorítom, szorítom, szorítom az ajkaimat, hogy az a fránya hagymaszag valahogy utat ne találjon felé.
Ági nővérével egyszerre mentettünk múzeumot és szavaltunk verseket. A szürke kis hugicát észre sem vettem egészen addig a bizonyos iskola-kirándulásig, amikor a végzős negyedik évfolyammal szétvertük azt a balatonparti szállodát. Este a srácokkal utálkozva lementünk a diszkóba a pisisek közé, aztán megláttam Ágit: egy emelvényen táncolt a barátnőivel, hatalmas mellei föl-le-föl-le, nem bírtam levenni róla a szemem. Sokáig táncoltunk, aztán romantikus séta a tó partján, csókolózás a szeptemberi holdfényben, végül felmentünk a szobámba, levetkőzünk, és majdnem elvesztettem a szüzességem. Köszönet részeg haverjaimnak, akik elkezdtek dörömbölni az ajtón, mert álmosak voltak és le akartak feküdni, és nem hagyták abba addig, amíg be nem engedtem őket. Ági volt, sőt, Ági a NŐ az életemben azóta is. Évekkel később, sok tévút és keresztút után ismét találkoztunk, és megtörtént az, amit évekkel azelőtt szerettem volna. Mindketten tapasztalatokban gazdagon vetettük magunkat a másik karjaiba, és boldogan keféltünk két hétig. Semmi sem tarthat azonban örökké: a barátom, Drágám, választás elé állított, így Áginak mennie kellett, meg sem állt Svédországig, ahol Olaf oldalán, akit egy chatszobában ismert meg, boldogan éli életét.

Hírek

Örömmel jelentem, akit érint, elkezdtem életem elsô angol nyelvû blogját. Úgy tûnik, belejöttem az írásba, csak már abba kéne hagyni, mert alig várom, hogy írjak, ezért nem haladok a munkámmal. Ama másik blog célja csak annyi, hogy:
1. gyakorlom az helyesírást,
2. gyakorlom az angol nyelvû fogalmazást,
3. a kommentekbôl okulok.
Persze alapfeltétel lenne, hogy olyan dolgokról írjak, amelyek miatt az emberek rendszeresen olvassák a szövegeimet. Majd megpróbálom a fegyvertartási engedély kérdését Virginiában. Akit érdekel (köszönöm, Honey), elolvashatja, ígérem, azt is naponta frissítem. Hétvégét kivéve, valamikor pihenni is kell.
Persze két árajánlat között a reggel írtakon járt az agyam. Honey-nak teljesen igaza van, nem kell a feltételes móddal törôdni. Az ember fennmaradása az evolúciós elméletek szerint többek között hihetetlen alkalmazkodó képességének köszönhetô. Aki nem alkalmazkodik, azt megeszik, vagy magát eszi meg. A sarokban hüppögô rakott szoknyás csitri jobban tenné, ha bölcsen várná, mit hoz a jövô, és a tornyosuló házi feladat megoldásán törné borzas buksiját.

Ébredés

Elsô megállapítás: utálok korán kelni. Legszebbek azok a nyári reggelek, amikor ezerrel tûz a nap, fekszel az ágyon a kedves mellett, lustán ébredeztek, összebújtok és finoman, lassan és álmosan elkezdtek szerelmeskedni. Utoljára mikor is volt ilyen? Reggel Drágám korán kelt (értsd: normálisan én ébredek elôbb, én készítem a kávét, elmegyek dolgozni, aztán valamikor, késôbb ô is kitámolyog), így zajra ébredtem, lett volna idôm még ide is írni, de Honey-val ellentétben (láttam ám!) nem vitt rá a lélek, hogy ébredés után rögtön írni kezdjek.
Második megállapítás: az írás nem pótolja a hangot és az érintést. Tegnap megtudtam, hogy Honey két hétre eltûnik, én pedig csak egy hétre számítottam. Drágám ugyanebben az idôszakban lesz távol. Semmi sem lehet tökéletes. Amikor ismerkedem a neten valakivel, találkoznánk, elôbb-utóbb elôkerül egy lehetséges találkozó megbeszélése. Ez az a pont, ahol fel szokták adni. Nem vagyok munkamániás, de szeretem a munkám és nem hanyagolom el, tehát munkaidôben nem. Szeretem a drágám és nem akarom elhanyagolni, tehát akkor sem, ha ô velem van. És ott van Gazdi, akivel jó lenne már végre találkozni, csak éppen neki is van munkája és neki is van Drágája. És ott vannak a kedvenc sorozataim, élnék, olvasnék, takarítanék... Jobb lenne, ha a hónapok hosszabbak lennének, vagy elérnék az életszentség azon szintjére, amikor már képes lennék egyszerre két helyen tartózkodni... Más megoldást most nem látok magam elôtt.
Reggel eszembe jutott, amikor Honey átölelt, néha megsimogatta a buksimat és aludt, aztán amikor én öleltem át és éreztem a meztelen bôrét a hasamon és az ágyékomon.

Szolgálati közlemény

Tulajdonképpen semmi más oka nem volt annak, hogy annyi év készülôdés után elkezdtem most blogot írni, mint hogy szerettem volna, ha Honey egy kicsit részese lenne a mindennapjaimnak. Mivel nem vagyunk együtt naponta, rövidesen még csak egy országban sem leszünk, belémláthat, a szavakon túl pedig megismerhet, ha akar, egy másik embert. Nem várok sem kommentet, sem visszajelzést. Élek, virulok, dolgozok. Történnek velem érdekes és unalmas dolgok. Sokat gondolok a szexre - még nem döntöttem el, hogy kifejtem-e itt -, gondolok Honey-ra, sok tervem és mindennapi nyomorúságom van.
Ugyanazt csinálom, mintha beszélgetnénk: én beszélek, ô hallgat. Sokáig azt állítottam magamról, hogy introvertált vagyok, csak a felületes szemlélô gondolja hogy én egy ilyen gusztustalan pezsgô-mozgó kukac lennék. Rá kell döbbennem, én kívül-belül örökké pörgök és rohanok, csapongok, mint cserebogár a szélvédôn.
Egyetlen olvasóm bókolt: jól írok. Kedvesem, én régen is írtam, csak ellustultam. Egy idôben verseket sírtam (sic), elkezdtem regényt, készítettem interjúkat, de mohó és türelmetlen ifjúságomból hiányzott a kitartás. Azóta kitartóbb lettem (Honey, te tudod, milyen kitartó tudok lenni, tudod azt is, hol), csak öregebb és lustább. Még a szex is jobban esik néha csak lassan, kényelmesen, összesimulva (ne ijjedj meg Honey, nem mindig). Ráadásul azon a nyelven írhatok, amelyet annyira szeretek és dicsôítek és végsô soron születésemtôl beszélek.

Coincidentia oppositorum

Honey nagyon drága, de tartozom neki egy mély bocsánatkéréssel. Derékból dönt, bokafogás. Úgy fellekesültem azon, hogy végre van egy ember, akinél nem kell kerülgetni az érzelmi csapdákat, aki tudja, mire gondolok és mirôl beszélek, hogy a viháncoló rakottszoknyás kislány (igen, az a bizonyos kislány) elôtört belôlem, mint az Alien Ripley társaiból. Lerohantam, körbeugráltam, lehengereltem, szegény, csak pislogott és szóhoz sem jutott, nem tudta elmondani, hogy ô hogyan képzeli, hogyan érez. Vagy érez-e valamit. Röviden: Honey, mea culpa...
Más: nyelvvizsga storno, voltam órarend-megbeszélésen, mivel felsôfokú elôkészítô csoportba osztottak be, elment a kedvem a nyelvvizsgától. Ôszinte leszek: beszartam. Mondjátok azt, hogy nem bízok eléggé megamban, de szerintem én jó eséllyel csak középfokra készülhetnék. Vagy az utóbbi évtizedben, amióta nem tanulok (de vén lettem), ennyit csökkent az oktatás színvonala?

Megfontolások

Arra gondoltam, hogy Honey miatt a drágámat kevésbé fogom kedvelni, pedig bôrbizsergést kaptam a gondolattól, hogy végre megérkezik... Reggel óta fültôl - fülig vigyorral a képemen dúdolgatok, mint egy rakott szoknyás kisiskolás.
Pedig-pedig hosszú történetünk alatt elsô alkalommal megszentségtelenítettem a házastársi ágyat. Gonosz vagyok, de remélem, nem utoljára. Honey, gondolok ám rád is.
Annak idején megállapították, hogy van némi hajlamom a skizofréniára, lám, itt az elsô kézzelfogható bizonyíték. Számolom a napokat, mikor ki következik. Korai még a medvebôr, meglátjuk.

A legnagyobb gond, hogy ebben az érzelmi zûrzavarban semmi kedvem dolgozni, pedig erôt kell venni magamon, megfogadtam, megváltozok. Elôször is, hízok 8 kilót. Aki ismer tudja, mirôl beszélek. Másodszor megtanulok rendesen angolul, ôsszel pedig nyelvvizsgát teszek. Ebbôl következik, hogy kevesebbet tévézek és elkezdek otthon is tanulni, angol progi vissza a vasra, mikrofon beszerzendô. Ami azt illeti, kellene valami normális kamera is, bár a videochat Honey miatt már nem játszik.
Harmadszor, elkezdek írni, újra. Egyelôre ez itt valósul meg, aztán ha bôvül a repertoár, meglátjátok. És világbéke meg univerzális szeretet.

A tojásról...

Közhelyekkel nem akarok operálni, minden kedves olvasómat tisztelettel kérem, írtsa, pusztítsa, ha felfedezi.
Nem lesz nagy kitárulkozás, véres és kegyetlen részletek, szeretnék inkább egy keveset adni a húsból és lélekbôl, ami vagyok. Minderre nem került volna sor, ha kedves barátom (Thx, Honey!) meg nem mutatja a saját blogját, ahol nagy-nagy nyíltsággal és szívvel ír önmagáról, kínjairól és más apróságokról. Fogjátok fel úgy, hogy ez az üzenôfal, mert szívem szerelme miatt ez tûnik a legjobb megoldásnak.
Pusszancs mindenkinek, kezdeti botladozásaimért pedig majd késôbb pirulok.