Lassan elcsitulnak a hullámok, most még idôm is van, igaz, ennek a böjtje késôbb lesz meg. Egyszerûen megdöglött a szerver, jönnek a mélek, küldeném a munkát, csak azért nincs parasztlázadás, mert legalább a net mûködik. Illetékes elvtárs pedig csak késôbb tud jönni. Hurrá. Azért irigylem Honey-t, jó lehet olyan helyen dolgozni, ahol nem vagy székhez kötve, legalábbis nem állandóan. Egyszer majd jól elbeszélgetünk arról, mit is csinál (add a listához, Honey). Egy kicsit perverz az egész: egymásnak írunk, egymás mellett, lehet, hogy egyszerûbb lenne levelezni. Azt azonban mindketten tisztáztuk az elején, hogy nem vagyunk nagy levélírók... miben más publikusan megbeszélni az álmainkat? Lehet, hogy a környezet teszi érdekessé, lehet, hogy csak egyszerû exhibicionizmus, lehet, hogy a kötelezô lépések miatt van, hiszen úgy kell fogalmaznunk, hogy a másik értse (elsô alkalommal az életemben félreértéstôl nem tartok), de csak és kizárólag a címzett tudja, milyen üzenet van elrejtve a sorok között.
Nem akarom Honey idegeit borzolni legújabb parapszichotikus (sic) felfedezéseimmel, így azzal a témával leállok (még egy pont az egyre hosszabb listán).
Persze a két fél összeállítva sokkal informatívabb lenne.
Közben hívtam a drága nôvérkéket, olyan természetességgel kaptam meg újra az idôpontot, ami felveti bennem a sejtést, hogy nem csak az én agyam ilyen rosta. Természetesen a tippem most sem jött volna be, egy-null a lelkiismeret javára.
Tegnap az angol verzió írása közben nagy felfedezést tettem: igaz, hogy tízéves korom óta dolgozom, de gyakorlatilag két rövid idôszakot leszámítva soha nem a megélhetésért kellet pénzt keresnem. Mindig volt mellettem valaki, aki ha rosszul mentek a dolgaim, szó nélkül segített. Lehet, hogy ennek köszönhetô, hogy nem kötôdök anyagiakhoz és ezért élek az alapvetôen materiális és racionális beállítottságom ellenére inkább belsô keresésben. Maga a tény, hogy erre most döbbentem rá, felveti a gyanút, hogy még önmagam elôtt is vannak fehér területek az életemben. A hiúságom porban hever, nagyfokú önismeretemre és önuralmamra voltam a legbüszkébb. Nem akartam a csitrirôl beszélni, miután Honey is a bôrébe bújt, de a tény, hogy elôkerült az életemben, számomra is új fejlemény és erôsen megkérdôjelezi az önuralmam szilárdságát. Ki vagyok, honnan jöttem (nem, nem vagyok ufo!), mit akarok az élettôl? Eddig azt hittem, tudom.
Az sem túl szép, hogy drágám különbözô módszerekkel történô eliminálása jár az eszemben. El tudod képzelni, milyen érzés ott ülni valaki mellett az autóban, kétszázzal az autópályán, és azt kívánni, hogy tekeredjünk fel a szalagkorlátra? Mert nekem ez járt az eszemben. Azt mondtam, hogy döntést hoztam, minden marad a jelenlegi állapotban, de határozottan és erôvel kell visszafognom magam, hogy ne bántsam a drágámat. Mert nem érdemel bántást. Milyen egyszerû lenne az élet, ha egy rongy ember lenne... Persze akkor nem élnék vele. Vagy ha mégis, akkor esélyem sem lett volna egy Honey volumenû pasival találkozni. Vagy a találkozást nem követte volna másik. Nem tudom, nem tudom, nem tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése