Elsô megállapítás: utálok korán kelni. Legszebbek azok a nyári reggelek, amikor ezerrel tûz a nap, fekszel az ágyon a kedves mellett, lustán ébredeztek, összebújtok és finoman, lassan és álmosan elkezdtek szerelmeskedni. Utoljára mikor is volt ilyen? Reggel Drágám korán kelt (értsd: normálisan én ébredek elôbb, én készítem a kávét, elmegyek dolgozni, aztán valamikor, késôbb ô is kitámolyog), így zajra ébredtem, lett volna idôm még ide is írni, de Honey-val ellentétben (láttam ám!) nem vitt rá a lélek, hogy ébredés után rögtön írni kezdjek.
Második megállapítás: az írás nem pótolja a hangot és az érintést. Tegnap megtudtam, hogy Honey két hétre eltûnik, én pedig csak egy hétre számítottam. Drágám ugyanebben az idôszakban lesz távol. Semmi sem lehet tökéletes. Amikor ismerkedem a neten valakivel, találkoznánk, elôbb-utóbb elôkerül egy lehetséges találkozó megbeszélése. Ez az a pont, ahol fel szokták adni. Nem vagyok munkamániás, de szeretem a munkám és nem hanyagolom el, tehát munkaidôben nem. Szeretem a drágám és nem akarom elhanyagolni, tehát akkor sem, ha ô velem van. És ott van Gazdi, akivel jó lenne már végre találkozni, csak éppen neki is van munkája és neki is van Drágája. És ott vannak a kedvenc sorozataim, élnék, olvasnék, takarítanék... Jobb lenne, ha a hónapok hosszabbak lennének, vagy elérnék az életszentség azon szintjére, amikor már képes lennék egyszerre két helyen tartózkodni... Más megoldást most nem látok magam elôtt.
Reggel eszembe jutott, amikor Honey átölelt, néha megsimogatta a buksimat és aludt, aztán amikor én öleltem át és éreztem a meztelen bôrét a hasamon és az ágyékomon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése