Azért ha száz év sok is lenne, néhány nap magány jót tesz. Főleg akkor, ha nem csak a tévét bámulom, hanem próbálok valami értelmeset csinálni. Érdekes visszaolvasni azokat a dolgokat, amelyeket korábban írtam, mennyi önálltatás és önámítás van bennem, arról nem is beszélve, hogy így legalább kiírthatom a helyesírási hibákat, feltéve hogy észreveszem azokat. Nagyon jól hangzik valamelyik korábbi napon írt "belső keresés"-em, azonban aki valóban ebben él, valamilyen céllal teszi: el akar jutni a létezés egy magasabb fokára, találkozni akar Istennel, bármi, ami szebbé és jobbá tesz őt magát és a világot. Amit én művelek, csak kurkászás: élősködőket keresek szőrös szívem dús bundájában. Nincs célom sem, hiszen nem úton járok, hanem sodródok a folyón, próbálok ágakat elkapni, emlékeket gyüjteni, valamit megragadni, miközben az ár elsodor. Én nem alakítom az eseményeket, hanem velük sodródok, és túlzás lenne azt állítani, hogy bármiféle befolyásom van rájuk. Ebből is lehetne erényt kovácsolni, mondván, fatalista vagyok, vagy csak azt teszem, amit a karmám szerint tennem kell, a sorsunk előre meg van írva, de nem hiszek a predestinációban. Nem hiszem, hogy létezik egy nagy könyv, amelyben megtalálható minden kérdés és minden válasz, minden mozdulat és minden sóhaj. Inkább saját, nem-depresszív belső tespedésem az, ami irányít: látom, mi történik, tudom, mit kell tennem, de mindent holnap, máskor, akármikor. Szó szerint veszem: carpe diem. Csak éppen nem élvezem a leszakított gyümölcsöt, a hibáit keresgetem, az esetlegesen okozott emésztési problémákat boncolgatom, míg a kívánatos, édes csoda a kezemben ráncosodik és rohad meg. Tudom, a restség bűn, de nem ő az egyetlen kísérőtársam. Mind a heten velem tartanak.
Tegnap átcsacsogtam a helyzetemet Hugival, akivel szinte mindent megbeszélek, azt mondta, ne rágjam magam, élvezzem ki a jelen állapot adta minden előnyt, ne törődjek a holnappal, csak legyek boldog, kétségek és önmarcangolás nélkül. Persze neki könnyű, momentán egyetlen pasija sincs, örülne, ha mindjárt kettő lenne. Pragmatikus ifjú hölgy. Én pedig ász vagyok az önsorsrombolásban. Volt egy hivatásom, amit feladtam, volt egy szerelmem, elhagytam, apró féregként rágom magam körbe az életfa kérgében. Nem akarok mélyre jutni, megelégszem a felszínnel, így könnyebb.
De legalább nekiláttam takarítani, amit azzal a kifogással, hogy írnom kell, szépen félbe is hagytam. Aztán feltétlenül kávé és cigi kell, aztán meg nem akarom félbehagyni a filmet a tv-ben. Hajrá Dementia, mindjárt este lesz, a lakást meg bombatámadás érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése